Anyukám

Tudod mire emlékszem első időkből?

Pár éves voltam.. talán 2-3.

Az első kép, amit láttam rólatok, amin én is ott vagyok, egy kettétépett fénykép...aput letépted róla. Fekete-fehér papírkép... én egy kis bamba gyerekként, közöttetek voltam, de a kapcsolat papíron megszakadt...harag, ez lehetett amit először érezhettem köztetek ebből

Kavarognak a dolgok, bevallom, de az egyik legelső emlékeim te mesélted. 

Kint voltam az udvaron, a konyhaablak előtt játszhattam és egy dalt énekeltem. S te meglepődve vetted észre, hogy egy Máté Péter dal az, a "Mondd, miért szeretsz te mást?" 

ezt a kis levelet most összetépem, Ha így akartad, hát nekem se fáj.

Persze nekem ez csak azért maradt meg, mert később mesélted.

A gyógyszeres fiolák...injekcióra kellett járnom, s Veress doki pár fiolát felírathatott, hogy mi vigyük majd. S én utáltam, ezért szépen ledobtam a csatornafeléd lyukain...

Sokat mentünk boltba...a hálós szatyor oldalának feszült kenyér héját ettem útközben.

Akkor még a vasút mellett laktunk és ahogy mentünk a Betekints csárda felé, a homokos út szélén álló fák tövébe szaladtam mindig fel.

A boltban az árcédulákat hányszor tologattam el...mint kisvonatokat.

Vagy amikor a húsboltba mentünk és a hidegfehér helyiség falára kirakott sertés és marha részeit néztem eltűnődve, míg anyukám vásárolt.

Hányszor volt, hogy a ma már Fürdő Csemege (sajnos már nem emlékszem mi volt akkoriban a neve) Egy nagy fa volt előtte és a betonlépcsőn szaladgáltam az egyik végétől a másikig... s egy idő után a nagyobbik húgom is hasonlóan.

Mennyiszer álltunk ott a kávéörlő automatánál és néztem, miképp megy le a beöntött kávé és őrölte bele a friss kávét a megürült csomagba. 

S időnként kaptunk Márka meggyet is. Milyen piros volt a nyelvünk tőle...

Mentünk strandra is... iszonyat hosszúnak tűnt az út, de valahol mégis olyan jó volt megérkezni és sorbaállni a bejáratnál.. olyan "strand illat" volt, amit évekig gyűjtöttem még.

Vonattal Demecserbe...néha Pátrohára.

Nekem nem volt tudatomban, hogy mennyire kényszer és szenvedés lehetett ez nektek...én csak ültem a vonaton, néztem a szabályos rendben telepített elszáguldó fasövényeket.

Mennyit gyalogoltunk...nem volt autónk. Biciklije is csak apámnak, aki csak a vasútra ment vele, meg az erdőgazdaságba fát vágni.

Emlékszem, mikor főzőcskéztem és akkor már éreztem, hogy valami miatt nem tudsz, akarsz figyelni... egy nagy adag sajtos tallért "főztem" és a forró vízzel teli edényt nem tudtam levenni...

Te valószínűleg idegesen csak letetted a földre a konyha kövére.

A húgom pár perc múlva abba zuhant bele, mikor beszaladt...

Sosem tudtam meg, hogy pontosan mi történt valójában.

Csak az, hogy mentünk meglátogatni őt a kórházban. Egy kis piros tűzoltóatóm volt akkoriban és bámultam és néztem a hugit az üvegfal másik oldalán. 3-4 éves lehettem? 

Gyermekként annyira nem tud az ember arra figyelni, mi történik a szüleivel. Nekem az maradt meg, hogy mentünk apuhoz az állomásra, vittük az ételes hordót, a földes úton haladva a hatalmas gödrökben megállt víz tócsáiba kavicsot dobáltam útközben. Néha belebeszéltem a "hangosba" is, hogy megyünk! :)

Nem vettm észre, hogy mennyire nem vagytok jól.

Nem vehettem észre, mert amennyire csak tudtad, elfedted ezt.

De egy idő után egyre gyakrabban hallottam a sikolyaid... a véres arcod...

Ahogy csapzottan és sírva menekülsz bentről.

Nem tudom hány éves lehettem ekkoriban.

A kisebbik húgom születése előtt, amikor egyre nagyobb lett a pocakod, sokat varrtál. Díszpárnákat. Egy lila ceruzával rajzoltad meg az alapját és főleg esténként szorgalmasan hímezted. 

A pávás párna... az volt az egyik kedvencem. S volt egy merész, fekete alapú is...szokatlan volt számomra.

Mikor apukád, a nagypapa meghalt, akkoriban született Melinda... így te nem tudtál elmenni a temetésre.

Mit érezhettél akkor? 

Nekem nagypapa már csak ágyban fekvő, öreg, szúrós arcú bácsi volt...a nagymamánál milyen sokszor ültünk a kis házban...és én ott is elvonultam, a kis szobába és a régi csöves rádiót néztem, kapcsolgattam... és vártam, mikor megyünk már haza.

Haza. Nekem az volt az otthon, ahol neked tönkrement az életed...

Még emlékszem, mikor egy irodában vártam, hogy véget érjen a munkaidőd. Ott kaptam egy gesztenyepürét is.

A buszállomás akkoriban a Jókai téren volt és leginkább arra emlékszem, milyen meleg volt a buszon. Anyu állandóan citrom fagyit vett nekem..pedig a csokit jobban szerettem :) Állandóan szétolvadt és csöpögött az alján...

Nekem az iskola adta azt a védelmet, hogy nem kellett azzal küzdenem, amiben lassan felörlődtél és megkeményedtél.

Minden év végén ott voltál az évzárón és a kis lelkendező módodon örültél, hogy Árpika ismét könyvet kapott a kiváló tanulmányi eredeményeiért. Mindig ott voltál.

Elköltöztünk a vasút mellől a Csaba utcába. Hihetetlenül vagánynak éreztem ezt és mennyit jártam az építkezésen, néztem az épülő falakat, télen-nyáron... még én is toltam a talicskát, meg locsoltam a betont...

A költözés viszont nem oldotta meg a gondjaitokat. Lassan építettétek, szépítgettétek, de az a fránya állattartás maradt. Én utáltam, bevallom. De a kert is sokkal kisebb volt. A vasút melletti háznál a kert hatalmas volt... egy mező, egy 5-6 éves gyerek számára, aki a krumpliágyások között elbújva olvasta a meséket...

Egyre többször voltak veszekedések, amiket már én is hallottam és részese lettem...

Hideg és rideg lett az élet.

A nyolcadikos ballagásomra eljöttek a rokonok. Egy álmom volt akkoriban. Egy Comodore számítógép :)

De helyette egy kis egy kazettás magnót kaptam (BRG MK-29), meg egy kis rádiót.

Az első kazetták, amiket anno kaptam tőled:

Edda 7 - Változó idők és az RGO - Az Idő

Még majd másfél évig bírtátok azt, amit családnak nevez a társadalom és elváltatok.

Nagyon nem volt békés és csendes válás és mi gyerekek is erősen megéreztük ennek a szelét.

Valójában sosem voltunk jó család, jó, összetartó gyerekek sem. Nem volt mintánk, nem volt jó példa előttünk.

Ti nem öleltétek meg egymást, nem volt szeretet a házban.

Az a gyermekkorban látott, széttépett kép volt a valóság sajnos.

16 éves voltam és át kellett menni egy kegyetlen ceremónián, kivel maradnak a gyerekek?

Pszichológus beszélt velünk. Ott tapasztaltam meg először, hogy a sírás nem szégyen és nem kell bocsánatot kérni emiatt.

De mégis olyan hideg, rideg volt a világ.

Az iskolában továbbra is a jobbak közé tartoztam, de majd egy jegyet romlott az átlagom, amit persze visszahoztam később.

Kegyetlen kamasz voltam. Ma már tudom.

Tudtam, hogy nincs pénzünk. Nem is követelőztem, de utáltam is valahol ezt.

Te meg...nem tudtál már elhelyezkedni, kivert fogakkal, megtört önbecsüléssel konyhára tudtál jelentkezni, de már rokkantnak voltál lényegében nyilvánítva. Rokkant... 50 sem voltál.

A 18. születésnapomra házibulit szerveztem. Előtte is veszekedtetek és én ott a folyosón sírva fakadtam ki, hogy ennyire képtelen vagytok azzal foglalkozni, hogy vannak gyerekeitek és egy boldog pillanatot sem kaphatunk, egy születésnapot sem.

A 18. születésnapomig egy tortát sem kaptam... sosem.

Hogy ez miért volt így, nem tudom. Emlékszem, a 10. születésnapomon döbbentem rá, még egy csoki...semmi, még egy köszöntés sincs.

Esett az eső és a konyhaablakon néztem kifelé. Novemberben szürke az idő.

A házibuli, a születésnapi buli jól sikerült.

S te...megélhettél valamit, amit nagyon sokáig nem is fogtam fel...Túl sokáig nem érthettem meg.

Neked ez volt a második kamaszkorod.

Egy kis öröm költözhetett az életedbe.

2-3 évig mentek ezek a bulik és te a szegényes körülmények ellenére mégis zokszó nélkül, boldogan vártad ezeket és vártad, hogy a sok-sok fiatal jöjjön.

Szegények voltunk... igen. Ingyenes ebéd, segély, meg ingyenes tankönyv, még karácsonyi ingyenes élelmiszer csomagot is kaptunk.

Szégyelltem? Valahol igen. Persze.

Én is szerettem volna olyan ruhákat, meg cipőket, mint a többiek.

De mi a piacra jártunk és vettünk cipőt és ruhát.

Amire futotta.

És én igyekeztem vigyázni erre...

Elképzelni is nehéz, milyen nehéz lehetett neked. Hogy a gyermekeidnek nem tudod megadni, amit szeretnél.

Szenvedtél, fát, ágakat gyűjtöttél az erdőben, hogy legyen mivel fűteni és én elkezdtelek szégyellni. A szegénységet, a leszakadást, mert a rendszerváltás szétszakította a társadalmat.

Állandóan az állatok, a csirkék, kacsák voltak a mindened, minden pénzt beléjük öntöttél és soha nem tudtalak meggyőzni, hogy mennyire rosszul gazdálkodsz...nem értettelek és talán nem is akartalak.

Elvágyott a lelkem...

Mennyiszer jártam Nyíregyháza utcáit, télen-nyáron és az Edda dalait énekeltem magamban... Egyszer elhagyom a várost...

Megszerettem egy lányt és elindultunk a saját utunkra.

Elszakadtunk és a nagyon nehéz életed még nagyobb szenvedés lett... már csak egy gyermeked maradt otthon...

Telefon... ez maradt kettőnknek és te vártad... minden hétvégén, hogy a fiad hívjon. Nem is az volt a fontos, hogy velem mi van... beszélni akartál, kicsit panaszkodni, mert annyi, de annyi fájdalom volt benned...

1990 óta csak folyton vissza-visszatértél arra, milyen volt az életed apámmal...gyötrelem és szenvedés. És én csak azt éreztem, hogy "nem az én döntésem volt"

Micsoda büszke és jellemtelen mondat.

Rengeteget beszélgettünk.. éveken át. Mennyiszer volt, hogy mérgesen lecsaptam a telefont, mert nem akartam tovább hallgatni, amit mondasz a magad csökönyös módodon...

Mégis minden következő héten ismét beszéltünk. Teltek az évek és lassan láttad, hogy elváltam...majd megismerted a kisfiam anyját, még terhesen. Tetszett neked.

De nem tudtad, hogy sajnos közöttünk sem jó a kapcsolat...

Mikor elváltak az útjaink és a egyedül maradtam a fiammal mérhetetlenül sajnáltál. Tudom. Hogy mennyire tönkrement az életem. Én nem éreztem ezt így, sőt, sokszor bosszantott is ez...

Teltek az évek...egyre öregebb lettél és egyre házsártosabb.

A szemed előtt egyre gyakrabban láttál foltokat. Elestél a kertben...

Mikor meglátogattalak pár éve, meglepődve láttam: meggörnyedtél...sosem voltál nagy, de ott.. egy apró kis asszony volt.

"Megöregedtem, ugye?" - kérdezted és a magad kis nyammogós módodon terelgettél abba a házba, amit az évek során egyre kevésbé tudtál fenntartani... 

Hiába akart Melinda segíteni, hiába ajánlottam én is...csökönyösen ellenkeztél...

Nem értettem és mérges is voltam...inkább nyomorogsz...

Tavaly tavasszal voltunk utoljára a fiammal nálad. Barni megáll a kapuban... nem akart beljebb jönni. 10 éves volt már. 2 évvel előtte még játszott az utcán az unokatesóival a hóban...

De most...

"Ez szegénység" - mondta Barni, mikor másnap hazavittem anyukám.

Eltemetett a saját gondom, a saját életem a fiammal való gondok, problémák megoldása és nem akartam mással foglalkozni már.

Anyukám a születésnapomon felhívott...Mint mindig.

Megunhatatlanul...én voltam az egyetlen fia. 

Tényleg nem értettem ezt sosem és sosem értettem, miért emelt ki a tesóim közül és nem értettem, miért nem szeretik ők ezt... sosem akartam több szeretetet, megkülönböztetést anyukámtól.

Mert nem szerettem őt igazán...

Nem értettem őt.

Csak menekültem az életem, az életünk elől.

2 nappal később a kisebbik húgom hív...évek óta nem beszéltünk, meg is lepett és tudtam: baj van!

Anyukám kórházba került, agyi trauma miatt...

4 hónap kórház, intézet, gyógyszerek, infúziók, lekötözés, ágyban fekvés...

Február 3-án láttam őt utoljára...megvakult, végtelenül megöregedett teste feküdt a kórházi ágyban és én bevallom tudtam...

Elkezdtem mesélni Barniról, hogy épp előtte pénteken kapta meg a bizonyítványt és ő lett a 2. legjobb tanuló... és nem bírtam végigmondani...

Anyukám pedig... a gyenge, pici nő elsírta magát.

A maga kis világában elérte a nyugalom, hogy mind a 3 gyermekét, ha nem is teljesen, de összehozta magában...mindenki jó helyen van végre.

S még kért egy dolgot... a kis remegő, szenvedő hangján, véres lepedékkel a szájában...
"mondd meg a doktoroknak, hogy vigyenek el a Piroskába. Jó leszek!"

"Jó leszek"...

"Rád hallgatni fognak, te olyan erős vagy" - ezt mondta nekem... ő... aki vakon, egy élet szenvedéssel a háta mögött egy idegszanatórium 6 ágyas termében hallgatta a többiek szenvedő hörgéseit...

"Anyu, te vagy az erős"

Ő mosolygott...egy utolsót.

2026. február 6-án reggel 8:25-kor elment...

Melinda hívott és én annak ellenére, hogy tudtam, "vártam"... szíven ütött ez...

Szó szerint... még mindig tart és szenvedek, hogy nem tudtam kisírni magam azóta sem... csak foszlányokban tör fel időnként és egy berögzült elfojtás miatt abba is marad...

Eltelt 2 hét és én azt érzem, hogy mennyire, de mennyire nem voltam jó fia...mennyire nem ismertem és mennyire nem is akartam megismerni őt.

Haragudtam és utáltam időnként és az a szeretet, amit ő adni tudott nem mindig volt jó nekem.

Míg kicsi voltam, minden kirándulás sírós búcsú volt...miatta mindkettőnknek.

Most ő indult tovább azon az úton és én sírok...szenvedek, mert nem tudtam megvalósítani, amit én ígértem neki, amire ő vágyott már kamaszkoromban is... 

Elszalasztott lehetőségek millárdjai fémjelezték életünket. Egy hajdanán csinos, szép lány, aki szerelmes lett, de utána sose többé... akitől elvette az élet azt az érzést, amit annyira kergetünk mindannyian...

Neki csak mi maradtunk... a gyermekei... akik...valljuk be: nem szerettük igazán...

S mennyire álszent dolog...virág.. a sírra... nem...sosem az a fontos, hogy mit lát a világ, hogy mit gondolnak mások erről a kapcsolattól, amit a szívedben megélsz... hanem csakis te és ő...legyen ez anya-gyermeke, szerelmed...bármi...

Nehéz szívvel gondolok rád anyukám...s igyekszem felidézni, hogy voltak boldog pillanataid, pillanataink...

De nem tudom visszaforgatni már, hogy megadjam, amit lehetett volna...

Bocsáss meg...

Fiad.

Pillanatok

 Az a nap!

Ugye legtöbbször, mikor megkérdezik, hogy melyik az a nap, vagy napok, amelyek leginkább megmaradtak életedből, leginkább azokat igyekszel felhozni, amikor valami jelentős dolog történt. Az első kimaradás, az első csók...valami, ami Hozzá köt valakihez.

Pedig...pedig biztos vannak olyan napok is, melyekre boldogan emlékszel, ami kis pici örömöt okoz mind a mai napig, ha csak felidézed. Nem történt semmi különös...csupán csak megélted.

Még gyerek voltam, általános iskolás, tavasz. A március 15-i, vagy április 4-i ünnepről sétáltam haza az iskolából és a vasút mellett vitt az utam. Az állomás mellett baktattam épp és egyszerűen csak előbukkant a nap és az épp zöldellő fű harmatcseppjein csillant vissza. Erre emlékszem mind a mai napig, erre a pillanatra és ez a tavasz érzés nagyon megmaradt bennem.

Vagy amikor az első rocktáborban voltam és este elmentünk a partra...a fények elvarázsoltak, a hangulat, az emberek tömege...olyan kimondhatatlan érzés volt akkor és utána még annyiszor kerestem ezt a pillanatot...

Vagy amikor...amikor télen elmentünk sétálni ketten. Átvágtunk a fél falun, ki az erdősávon túlra és... elénk tárult a hóval fedett mező...és ahogy szikrázott a napsütésben a szűz, térdig érő hó...hallom a ropogását is...

Valahogy az életünkben annyira vágyunk a nagy történésekre, a nagy élményekre és szinte rettegünk, hogy unalmas, ócska címkét aggatnak ránk esetleg.

Pedig ez nem így kell legyen. Minden nap annyi pici csoda történhet, amit sokszor észre sem veszünk, mert természetesnek vesszük már.

Mikor a hajnali napfény súrolja a határt, az égboltot megfestve narancssárga színekkel.

Vagy, ha a felhők közül egy fényküllő tör át a föld felé.

Biztos találkoztál már olyan emberekkel, akikkel valahogy annyi minden történik, míg mások számára unalmas, egyhangú az élet. Lehet, hogy csupán a szemlélettől is függhet, miképp éljük meg ezeket a napokat, pillanatokat?

Szerintem igen.

S néha olyan jó visszaemlékezni egy-egy "semmitmondó" pillanatra...mert az akkor ott NAGYON sokat jelentett, mert megélhetted!

Csodás álmok jönnek...

Ez egy ajándék...nekem

Jelen életem felénél jártam, mikor láttam ezt a filmet a moziban, akkor még barátnő, majd később feleségemmel.

Emlékeimben megvolt ez a film, de féltem azóta megnézni. Féltem. Féltem?

Nem is tudom, de majd 25 évig nem vettem elő azóta ezt a történetet.

Annyi érzelem, annyi fájdalom és öröm, olyan érzések tolultak fel bennem, hogy hangosan bőgtem.

Könnyekkel küzdöttem már az első 20 perc után, s mikor eljutott oda, hogy megismerte, felismerte a lányát Annie-t...
"Még mindig sakkozol?"
Kitört belőlem valami hihetetlen mély sírás...

"Eddig csak játszótársra vártam..."

Annyira rég volt ez, annyira sok érzés feküdt mélyen...

Lelki társ. Halál. Búcsú...pokol és menny...

Annyira másképp, máshogy érzek néha dolgokat, de közben meg, mintha semmi sem változott volna.

Az igazi pokol az elrontott életed!

Tudod hányszor gondoltam, hogy elrontottam az életem?

Tudod hányszor gondoltam, hogy rosszul választottam?

Tudod mennyiszer kételkedtem magamban és éreztem magam annál is kevesebbnek, mint a képen a figura középen?

"Nem a megértés a lényeg, hanem, hogy soha ne add fel!"

Évek teltek el azzal, hogy meg akartam érteni a dolgokat, hogy mi miért, miképp történt?

Soha ne add fel!

Türelmetlen típus vagyok, akinek viszonylag gyorsan kellene az eredmény, aki nem tud várni...mindig kell valami, vagy valaki, aki nyugtatja, fékezi, hogy tudjam élvezni, hogy lássam a jelent, a mindenkori jót az életben.

Nagyon-nagyon nehéz!!!
Elképzelhetetlenül nehéz valóban türelmesnek és kitartónak lenni. 

Messze nem vagyok most sem tökéletesebb, csupán adatott azóta plusz 25 év, melyet végig tarkított ezernyi hiba, türelmetlen pillanat...

Most képes voltam ismét megnézni ezt a filmet és végig bőgtem.

Annyira sokszor aggódom a fiam miatt, hogy jó apja vagyok, jó apja leszek-e a jövőben, nem akadályozom-e az ő életét, hogy a saját sikertelenségeim javítanám ki általa?
Hogy valóban figyelek rá, hogy a saját életét élhesse, a saját vágyait valósítsa meg?

"Senki mással nem kelnék át a poklon..." 

Furcsa érzés...

Gyújtsd fel mind a fényeket!

 "Legyen sötét, legyen örökké sötét,  az éjszaka csillagokig nyíljon szét!"

Vad Fruttik. Egy hihetetlen érzést nyitott meg egykoron ez a "valami".
2012-ben hallottam először erről, s emlékszem ezekre a pillanatokra. Ott ültem Kriszta mellett, néztem a CD-ket (igen, akkor még cd-s lejátszók voltak a kocsiban :) ) és látom: "Vad Fruttik". 
Miafa...om ez? :) Gondoltam magamban és nem kevés fenntartással néztem a többi CD-t is. Anna & the Barbies...na, erről is csak elvétve hallottam akkoriban.

Nem vallom magam a keménymagba tartozónak, csak itt Budapesten voltam eddig Vad Fruttik koncerteken és ráadásul eléggé sok évet ki is hagytam érzelmi okokból 🙂
De rájöttem, hogy valahol ez a zene hiányzott!

Ez az a fajta hiányérzet, amire akkor döbbensz rá, mikor vízből kibukkan a fejed és ismét levegőt kapsz. 

Több emberrel is volt alkalmam beszélgetni a koncerteken és természetesen mindenki különféle okból, de mégis...együtt voltunk ott is.
Tudjátok nem éreztem soha, hogy én Vad Frutti rajongó leszek valaha is. Legalábbis nagyon sokáig csak pár számot ismertem és azok többsége amúgy is depresszív...ugye 😁
Most sem mondom, hogy na én nagy tudója lennék a Fruttiknak, viszont a tavaly nyári (2021. július 10.) Kobuci koncert után nagyon sok mindent éreztem.

Én anno Edda rajongó voltam. Évtizedes múlttal rendelkezve, koncertek, tábor, stb.
Majd (valószínűleg nem egyedüliként) kiábrándultam bizonyos dolgok miatt. A régi dalokat még szeretem, de már nem mennék koncertre.
Kipróbáltam, megismertem több más zenét, mert szükségesnek érzem a sokszínűséget.
Kowalsky, Anna & the Barbies, Intim Torna, HoneyBeast...stb.
Tényleg imádom ezeket is és nagyon szeretem.

Vad Fruttik.
Mikor megismertem, vagyis csak hallottam a nevüket én bizony azt sem tudtam, hogy kik ők?
Lassan, óvatosan bújtak a bőröm alá, lopakodó üzemmódban került egyre közelebb a lelkemig és rájöttem:
Hiányoznak ezek a gondolatok, érzések, a zene, amit Marciék nyújtanak nekünk.

Nagyszerű érzés!

Gyermekkori kövek

Mindannyian cipelünk köveket, sokszor annyira megszoktuk, hogy észre sem vesszük, teljesen természetessé váltak számunkra, hogy a teher, amivel együtt élünk, letehető lenne.

Minden, amit utálunk, amitől idegenkedünk zsigerből jövően, vagy menekülünk tőlük, azok régebbi, "örökölt" problémáink, elfojtásaink szüleménye.

Apám-anyám cigiznek. Én gyűlölöm! A reggeli köhögés-krákogás volt a legundorítóbb dolgok egyike, amit utáltam hallani is.
Apám ivott, anyám is volt részeg, támolyogva esett össze néha. Én az alkoholt is megvetem.
Apám verte anyám, ordítottak egymással, sosem szerették egymást, egy ölelést nem láttam tőlük...minket sem öleltek.

40 évesen tudtam meg, egy kineziológusnál, hogy nem várt gyerek voltam...mikor kiderült, hogy anyám terhes velem, a család kikényszerítette a házasságot...
Ami számomra felfoghatatlan, hogy ezek után még két húgom született...mi hajtotta a szüleim???

Szeretni, ölelni, fontosnak lenni a volt feleségem tanított meg (nem ő a kisfiam anyja).
Sosem tudtam jól kezelni a nőket, amolyan plátói dolog lett minden...

Ilyen családi háttérrel indultam az életnek. A tanulás volt az egyetlen, amiben voltak sikereim kamaszként.
Anyagi problémák miatt nem tudtam, mertem feljönni Budapestre tanulni (anyukám aggódott, hogy "de miből, fiam?")
Önbizalomhiány, önismeret és szeretet nélküli gyerek voltam.

Mint említettem, a volt feleségem tanított meg szinte mindenre ezen a téren. Ő volt, aki látta bennem azt a lehetőséget, amit én magam sem igazán, azt az embert, aki sokkal-sokkal többre képes, akiben van szeretet, csak meg kell érinteni.

S én 17 évvel később úgy háláltam meg, hogy félreléptem. Megunva a kényelmes, konfliktus nélküli életet, elmenekültem a problémák megoldása elől, s minden, amit a szőnyeg alá sepertem, seperünk, teljesen más formát öltött és nőtt meg.
Életem egyik nagy pofonja volt az a döntés. Hiszen sosem "csajoztam", egy idillikus világban éltem.

Egy év múlva ismertem meg a kisfiam anyját. Egy hihetetlen időszak volt számomra, egy második kamaszkor, titkokkal, felfedezéssel, megértéssel, megnyugvással, szenvedéllyel és szeretettel.

Ő tanított meg arra, hogy legyek határozottabb, hogy végre merjek dönteni az életem fontos dolgaiban. Hányszor és hányszor szembesített a saját tesze-toszaságommal és próbáltam valahogy megfelelni neki.
Igaz, erre csak akkor döbbentem rá, mikor mi is szétmentünk...ott kaptam vissza az Élettől a megcsalás gyötrelmét, akkor szembesültem azzal, hogy milyen érzés lehetett megcsalva lenni.

Hihetetlen időszak kezdődött el akkor bennem.
Terápiák, kineziológus, pszichológus, coach...hogy valahogy megtaláljam magam abban a káoszban, ami körülvett, amit én magam is segítettem felépíteni.

Elveszítettem hihetetlenül sok barátot, ismerőst, családot...igen, a családot is, ha lehet annak nevezni azt, ami igazság szerint sosem volt igazi család.

El kellett kezdenem lerakni az összes olyan követ, amit a szüleim, a megszokások, társadalmi elvárások miatt magamra vettem, amit cipeltem. Hogy könnyű lenne mindez? Nem! Nagyon nem.
Az ember betegesen ragaszkodik ahhoz, ami körbeveszi, még ha az rossz is. Még ha a lelke mélyén tudja is, hogy az a valami öl...nem engedi el, kapaszkodik belé, mert ismeri. Sőt, szinte szereti.

Pedig az igazi szeretet nem ilyen. Az igazi szeretet nem vár el semmit, nem bánt, nincsenek feltételei. Meg kell tanulni akkor is szeretni, ha tudod, nem kapsz vissza semmit. Nem erről szól az élet, elismerem, ebben a világban a szemet-szemért megy. De nincs is rendben ez a világ.

S telnek a napok, a hónapok, évek azóta is. Hiszen az a legfontosabb dolgom, hogy magam helyreállítsam, hogy a fiam számára stabil hátteret tudjak nyújtani érzelmileg is.

Azóta, hogy mindez széthullani látszódott.

Azóta... gyógyulok, tanulok, keresgélek, sebeket okozok, sebeket kapok...

Hogy lesz-e teljes ember belőlem?
Nem tudom.

Feladtad?

Feladtad... ugye?

Már megint nem sikerült befejezni, amit oly nagy hévvel kezdtél el csinálni.
Ugye, hogy csalódottságot érzel.
Nekem ez nem megy, nincs kitartásom...gyenge vagyok.

- Ez nem kifogás, tényleg nem megy!!! Értsd meg! - üvöltöd bele a világba, bele a párod fülébe, anyád és apád arcába...

Összetört, összeroskadt lelked gyógyírt keres...

Miért??? Tényleg, miért nem sikerült?

Gyenge vagyok?
Hanyag, lusta, nemtörődöm ember?
Nem lehet rám számítani?

Bántod magad, bünteted, vádolsz mindent, mindenkit...
Összeesküvés ellened...

De miért, tényleg miért nem sikerült? Mi a baj velem?

Semmi baj nincs veled! Hidd el, nem itt a baj.

A baj az, hogy amit eddig csináltál, az NEM A TE CÉLOD volt.
Nem te akartad, csak meg akartál felelni másnak. Apádnak, anyádnak, a tanárnak, a párodnak.
Jót akartál, ők is jót akartak.

De elveszett valami. Te!
Te vesztél el a megfelelés tengerében.
Ez nem a Te CÉLOD volt.

Segíts magadon azzal, hogy leteszed ezt a terhet, keresd meg azt, amit lelked mélyén akarsz.
Lelked legeslegmélyén. Ahol senki és semmi nem fog eltántorítani, nem lesznek kifogások már.
Mert EZT akarod!
Tűzön-vizen át harcolsz, küzdesz. Nem fogod feladni. Mert ez már Te vagy. S míg élsz, nem akarsz meghalni. Nem fogod feladni!

Találd meg a CÉLOD!
Tudni fogod...:-)

Két idegen...

Tudod mit szeretnék?
"Csak" találkozni és beszélgetni, mint két idegen. Mint két egymást soha nem látott férfi és nő.
Beszélgetni bármiről. Hogy milyen szép az idő ma, hogy milyen jó lenne meginni egy pohár vizet egy padon ücsörögve és nézhetnénk az emberek miképp rohannak apró kis dolguk után.

Észrevetted, mennyire sok külföldi jár most már errefelé?
Ugye, hogy te sem szereted, ha a csupasz lábad hozzáér a pad felforrósodott vasához?
S közben egyszer csak feltűnik...milyen szépen csillan meg a hajadon a fény...
Hogy milyen édesen mosolyogsz, mikor a kislányodról mesélsz, aki kora reggel felbosszantott, mert negyed óráig kérette magát, mire felöltözött...

S ahogy véletlenül megérintettem a vállad...

Tudod mit szeretnék nagyon?

Hogy ne legyünk mások, mint két idegen...akik találkoznak...