Anyukám

Tudod mire emlékszem első időkből?

Pár éves voltam.. talán 2-3.

Az első kép, amit láttam rólatok, amin én is ott vagyok, egy kettétépett fénykép...aput letépted róla. Fekete-fehér papírkép... én egy kis bamba gyerekként, közöttetek voltam, de a kapcsolat papíron megszakadt...harag, ez lehetett amit először érezhettem köztetek ebből

Kavarognak a dolgok, bevallom, de az egyik legelső emlékeim te mesélted. 

Kint voltam az udvaron, a konyhaablak előtt játszhattam és egy dalt énekeltem. S te meglepődve vetted észre, hogy egy Máté Péter dal az, a "Mondd, miért szeretsz te mást?" 

ezt a kis levelet most összetépem, Ha így akartad, hát nekem se fáj.

Persze nekem ez csak azért maradt meg, mert később mesélted.

A gyógyszeres fiolák...injekcióra kellett járnom, s Veress doki pár fiolát felírathatott, hogy mi vigyük majd. S én utáltam, ezért szépen ledobtam a csatornafeléd lyukain...

Sokat mentünk boltba...a hálós szatyor oldalának feszült kenyér héját ettem útközben.

Akkor még a vasút mellett laktunk és ahogy mentünk a Betekints csárda felé, a homokos út szélén álló fák tövébe szaladtam mindig fel.

A boltban az árcédulákat hányszor tologattam el...mint kisvonatokat.

Vagy amikor a húsboltba mentünk és a hidegfehér helyiség falára kirakott sertés és marha részeit néztem eltűnődve, míg anyukám vásárolt.

Hányszor volt, hogy a ma már Fürdő Csemege (sajnos már nem emlékszem mi volt akkoriban a neve) Egy nagy fa volt előtte és a betonlépcsőn szaladgáltam az egyik végétől a másikig... s egy idő után a nagyobbik húgom is hasonlóan.

Mennyiszer álltunk ott a kávéörlő automatánál és néztem, miképp megy le a beöntött kávé és őrölte bele a friss kávét a megürült csomagba. 

S időnként kaptunk Márka meggyet is. Milyen piros volt a nyelvünk tőle...

Mentünk strandra is... iszonyat hosszúnak tűnt az út, de valahol mégis olyan jó volt megérkezni és sorbaállni a bejáratnál.. olyan "strand illat" volt, amit évekig gyűjtöttem még.

Vonattal Demecserbe...néha Pátrohára.

Nekem nem volt tudatomban, hogy mennyire kényszer és szenvedés lehetett ez nektek...én csak ültem a vonaton, néztem a szabályos rendben telepített elszáguldó fasövényeket.

Mennyit gyalogoltunk...nem volt autónk. Biciklije is csak apámnak, aki csak a vasútra ment vele, meg az erdőgazdaságba fát vágni.

Emlékszem, mikor főzőcskéztem és akkor már éreztem, hogy valami miatt nem tudsz, akarsz figyelni... egy nagy adag sajtos tallért "főztem" és a forró vízzel teli edényt nem tudtam levenni...

Te valószínűleg idegesen csak letetted a földre a konyha kövére.

A húgom pár perc múlva abba zuhant bele, mikor beszaladt...

Sosem tudtam meg, hogy pontosan mi történt valójában.

Csak az, hogy mentünk meglátogatni őt a kórházban. Egy kis piros tűzoltóatóm volt akkoriban és bámultam és néztem a hugit az üvegfal másik oldalán. 3-4 éves lehettem? 

Gyermekként annyira nem tud az ember arra figyelni, mi történik a szüleivel. Nekem az maradt meg, hogy mentünk apuhoz az állomásra, vittük az ételes hordót, a földes úton haladva a hatalmas gödrökben megállt víz tócsáiba kavicsot dobáltam útközben. Néha belebeszéltem a "hangosba" is, hogy megyünk! :)

Nem vettm észre, hogy mennyire nem vagytok jól.

Nem vehettem észre, mert amennyire csak tudtad, elfedted ezt.

De egy idő után egyre gyakrabban hallottam a sikolyaid... a véres arcod...

Ahogy csapzottan és sírva menekülsz bentről.

Nem tudom hány éves lehettem ekkoriban.

A kisebbik húgom születése előtt, amikor egyre nagyobb lett a pocakod, sokat varrtál. Díszpárnákat. Egy lila ceruzával rajzoltad meg az alapját és főleg esténként szorgalmasan hímezted. 

A pávás párna... az volt az egyik kedvencem. S volt egy merész, fekete alapú is...szokatlan volt számomra.

Mikor apukád, a nagypapa meghalt, akkoriban született Melinda... így te nem tudtál elmenni a temetésre.

Mit érezhettél akkor? 

Nekem nagypapa már csak ágyban fekvő, öreg, szúrós arcú bácsi volt...a nagymamánál milyen sokszor ültünk a kis házban...és én ott is elvonultam, a kis szobába és a régi csöves rádiót néztem, kapcsolgattam... és vártam, mikor megyünk már haza.

Haza. Nekem az volt az otthon, ahol neked tönkrement az életed...

Még emlékszem, mikor egy irodában vártam, hogy véget érjen a munkaidőd. Ott kaptam egy gesztenyepürét is.

A buszállomás akkoriban a Jókai téren volt és leginkább arra emlékszem, milyen meleg volt a buszon. Anyu állandóan citrom fagyit vett nekem..pedig a csokit jobban szerettem :) Állandóan szétolvadt és csöpögött az alján...

Nekem az iskola adta azt a védelmet, hogy nem kellett azzal küzdenem, amiben lassan felörlődtél és megkeményedtél.

Minden év végén ott voltál az évzárón és a kis lelkendező módodon örültél, hogy Árpika ismét könyvet kapott a kiváló tanulmányi eredeményeiért. Mindig ott voltál.

Elköltöztünk a vasút mellől a Csaba utcába. Hihetetlenül vagánynak éreztem ezt és mennyit jártam az építkezésen, néztem az épülő falakat, télen-nyáron... még én is toltam a talicskát, meg locsoltam a betont...

A költözés viszont nem oldotta meg a gondjaitokat. Lassan építettétek, szépítgettétek, de az a fránya állattartás maradt. Én utáltam, bevallom. De a kert is sokkal kisebb volt. A vasút melletti háznál a kert hatalmas volt... egy mező, egy 5-6 éves gyerek számára, aki a krumpliágyások között elbújva olvasta a meséket...

Egyre többször voltak veszekedések, amiket már én is hallottam és részese lettem...

Hideg és rideg lett az élet.

A nyolcadikos ballagásomra eljöttek a rokonok. Egy álmom volt akkoriban. Egy Comodore számítógép :)

De helyette egy kis egy kazettás magnót kaptam (BRG MK-29), meg egy kis rádiót.

Az első kazetták, amiket anno kaptam tőled:

Edda 7 - Változó idők és az RGO - Az Idő

Még majd másfél évig bírtátok azt, amit családnak nevez a társadalom és elváltatok.

Nagyon nem volt békés és csendes válás és mi gyerekek is erősen megéreztük ennek a szelét.

Valójában sosem voltunk jó család, jó, összetartó gyerekek sem. Nem volt mintánk, nem volt jó példa előttünk.

Ti nem öleltétek meg egymást, nem volt szeretet a házban.

Az a gyermekkorban látott, széttépett kép volt a valóság sajnos.

16 éves voltam és át kellett menni egy kegyetlen ceremónián, kivel maradnak a gyerekek?

Pszichológus beszélt velünk. Ott tapasztaltam meg először, hogy a sírás nem szégyen és nem kell bocsánatot kérni emiatt.

De mégis olyan hideg, rideg volt a világ.

Az iskolában továbbra is a jobbak közé tartoztam, de majd egy jegyet romlott az átlagom, amit persze visszahoztam később.

Kegyetlen kamasz voltam. Ma már tudom.

Tudtam, hogy nincs pénzünk. Nem is követelőztem, de utáltam is valahol ezt.

Te meg...nem tudtál már elhelyezkedni, kivert fogakkal, megtört önbecsüléssel konyhára tudtál jelentkezni, de már rokkantnak voltál lényegében nyilvánítva. Rokkant... 50 sem voltál.

A 18. születésnapomra házibulit szerveztem. Előtte is veszekedtetek és én ott a folyosón sírva fakadtam ki, hogy ennyire képtelen vagytok azzal foglalkozni, hogy vannak gyerekeitek és egy boldog pillanatot sem kaphatunk, egy születésnapot sem.

A 18. születésnapomig egy tortát sem kaptam... sosem.

Hogy ez miért volt így, nem tudom. Emlékszem, a 10. születésnapomon döbbentem rá, még egy csoki...semmi, még egy köszöntés sincs.

Esett az eső és a konyhaablakon néztem kifelé. Novemberben szürke az idő.

A házibuli, a születésnapi buli jól sikerült.

S te...megélhettél valamit, amit nagyon sokáig nem is fogtam fel...Túl sokáig nem érthettem meg.

Neked ez volt a második kamaszkorod.

Egy kis öröm költözhetett az életedbe.

2-3 évig mentek ezek a bulik és te a szegényes körülmények ellenére mégis zokszó nélkül, boldogan vártad ezeket és vártad, hogy a sok-sok fiatal jöjjön.

Szegények voltunk... igen. Ingyenes ebéd, segély, meg ingyenes tankönyv, még karácsonyi ingyenes élelmiszer csomagot is kaptunk.

Szégyelltem? Valahol igen. Persze.

Én is szerettem volna olyan ruhákat, meg cipőket, mint a többiek.

De mi a piacra jártunk és vettünk cipőt és ruhát.

Amire futotta.

És én igyekeztem vigyázni erre...

Elképzelni is nehéz, milyen nehéz lehetett neked. Hogy a gyermekeidnek nem tudod megadni, amit szeretnél.

Szenvedtél, fát, ágakat gyűjtöttél az erdőben, hogy legyen mivel fűteni és én elkezdtelek szégyellni. A szegénységet, a leszakadást, mert a rendszerváltás szétszakította a társadalmat.

Állandóan az állatok, a csirkék, kacsák voltak a mindened, minden pénzt beléjük öntöttél és soha nem tudtalak meggyőzni, hogy mennyire rosszul gazdálkodsz...nem értettelek és talán nem is akartalak.

Elvágyott a lelkem...

Mennyiszer jártam Nyíregyháza utcáit, télen-nyáron és az Edda dalait énekeltem magamban... Egyszer elhagyom a várost...

Megszerettem egy lányt és elindultunk a saját utunkra.

Elszakadtunk és a nagyon nehéz életed még nagyobb szenvedés lett... már csak egy gyermeked maradt otthon...

Telefon... ez maradt kettőnknek és te vártad... minden hétvégén, hogy a fiad hívjon. Nem is az volt a fontos, hogy velem mi van... beszélni akartál, kicsit panaszkodni, mert annyi, de annyi fájdalom volt benned...

1990 óta csak folyton vissza-visszatértél arra, milyen volt az életed apámmal...gyötrelem és szenvedés. És én csak azt éreztem, hogy "nem az én döntésem volt"

Micsoda büszke és jellemtelen mondat.

Rengeteget beszélgettünk.. éveken át. Mennyiszer volt, hogy mérgesen lecsaptam a telefont, mert nem akartam tovább hallgatni, amit mondasz a magad csökönyös módodon...

Mégis minden következő héten ismét beszéltünk. Teltek az évek és lassan láttad, hogy elváltam...majd megismerted a kisfiam anyját, még terhesen. Tetszett neked.

De nem tudtad, hogy sajnos közöttünk sem jó a kapcsolat...

Mikor elváltak az útjaink és a egyedül maradtam a fiammal mérhetetlenül sajnáltál. Tudom. Hogy mennyire tönkrement az életem. Én nem éreztem ezt így, sőt, sokszor bosszantott is ez...

Teltek az évek...egyre öregebb lettél és egyre házsártosabb.

A szemed előtt egyre gyakrabban láttál foltokat. Elestél a kertben...

Mikor meglátogattalak pár éve, meglepődve láttam: meggörnyedtél...sosem voltál nagy, de ott.. egy apró kis asszony volt.

"Megöregedtem, ugye?" - kérdezted és a magad kis nyammogós módodon terelgettél abba a házba, amit az évek során egyre kevésbé tudtál fenntartani... 

Hiába akart Melinda segíteni, hiába ajánlottam én is...csökönyösen ellenkeztél...

Nem értettem és mérges is voltam...inkább nyomorogsz...

Tavaly tavasszal voltunk utoljára a fiammal nálad. Barni megáll a kapuban... nem akart beljebb jönni. 10 éves volt már. 2 évvel előtte még játszott az utcán az unokatesóival a hóban...

De most...

"Ez szegénység" - mondta Barni, mikor másnap hazavittem anyukám.

Eltemetett a saját gondom, a saját életem a fiammal való gondok, problémák megoldása és nem akartam mással foglalkozni már.

Anyukám a születésnapomon felhívott...Mint mindig.

Megunhatatlanul...én voltam az egyetlen fia. 

Tényleg nem értettem ezt sosem és sosem értettem, miért emelt ki a tesóim közül és nem értettem, miért nem szeretik ők ezt... sosem akartam több szeretetet, megkülönböztetést anyukámtól.

Mert nem szerettem őt igazán...

Nem értettem őt.

Csak menekültem az életem, az életünk elől.

2 nappal később a kisebbik húgom hív...évek óta nem beszéltünk, meg is lepett és tudtam: baj van!

Anyukám kórházba került, agyi trauma miatt...

4 hónap kórház, intézet, gyógyszerek, infúziók, lekötözés, ágyban fekvés...

Február 3-án láttam őt utoljára...megvakult, végtelenül megöregedett teste feküdt a kórházi ágyban és én bevallom tudtam...

Elkezdtem mesélni Barniról, hogy épp előtte pénteken kapta meg a bizonyítványt és ő lett a 2. legjobb tanuló... és nem bírtam végigmondani...

Anyukám pedig... a gyenge, pici nő elsírta magát.

A maga kis világában elérte a nyugalom, hogy mind a 3 gyermekét, ha nem is teljesen, de összehozta magában...mindenki jó helyen van végre.

S még kért egy dolgot... a kis remegő, szenvedő hangján, véres lepedékkel a szájában...
"mondd meg a doktoroknak, hogy vigyenek el a Piroskába. Jó leszek!"

"Jó leszek"...

"Rád hallgatni fognak, te olyan erős vagy" - ezt mondta nekem... ő... aki vakon, egy élet szenvedéssel a háta mögött egy idegszanatórium 6 ágyas termében hallgatta a többiek szenvedő hörgéseit...

"Anyu, te vagy az erős"

Ő mosolygott...egy utolsót.

2026. február 6-án reggel 8:25-kor elment...

Melinda hívott és én annak ellenére, hogy tudtam, "vártam"... szíven ütött ez...

Szó szerint... még mindig tart és szenvedek, hogy nem tudtam kisírni magam azóta sem... csak foszlányokban tör fel időnként és egy berögzült elfojtás miatt abba is marad...

Eltelt 2 hét és én azt érzem, hogy mennyire, de mennyire nem voltam jó fia...mennyire nem ismertem és mennyire nem is akartam megismerni őt.

Haragudtam és utáltam időnként és az a szeretet, amit ő adni tudott nem mindig volt jó nekem.

Míg kicsi voltam, minden kirándulás sírós búcsú volt...miatta mindkettőnknek.

Most ő indult tovább azon az úton és én sírok...szenvedek, mert nem tudtam megvalósítani, amit én ígértem neki, amire ő vágyott már kamaszkoromban is... 

Elszalasztott lehetőségek millárdjai fémjelezték életünket. Egy hajdanán csinos, szép lány, aki szerelmes lett, de utána sose többé... akitől elvette az élet azt az érzést, amit annyira kergetünk mindannyian...

Neki csak mi maradtunk... a gyermekei... akik...valljuk be: nem szerettük igazán...

S mennyire álszent dolog...virág.. a sírra... nem...sosem az a fontos, hogy mit lát a világ, hogy mit gondolnak mások erről a kapcsolattól, amit a szívedben megélsz... hanem csakis te és ő...legyen ez anya-gyermeke, szerelmed...bármi...

Nehéz szívvel gondolok rád anyukám...s igyekszem felidézni, hogy voltak boldog pillanataid, pillanataink...

De nem tudom visszaforgatni már, hogy megadjam, amit lehetett volna...

Bocsáss meg...

Fiad.