Mindannyian cipelünk köveket, sokszor annyira megszoktuk, hogy észre sem vesszük, teljesen természetessé váltak számunkra, hogy a teher, amivel együtt élünk, letehető lenne.
Minden, amit utálunk, amitől idegenkedünk zsigerből jövően, vagy menekülünk tőlük, azok régebbi, "örökölt" problémáink, elfojtásaink szüleménye.
Apám-anyám cigiznek. Én gyűlölöm! A reggeli köhögés-krákogás volt a legundorítóbb dolgok egyike, amit utáltam hallani is.
Apám ivott, anyám is volt részeg, támolyogva esett össze néha. Én az alkoholt is megvetem.
Apám verte anyám, ordítottak egymással, sosem szerették egymást, egy ölelést nem láttam tőlük...minket sem öleltek.
40 évesen tudtam meg, egy kineziológusnál, hogy nem várt gyerek voltam...mikor kiderült, hogy anyám terhes velem, a család kikényszerítette a házasságot...
Ami számomra felfoghatatlan, hogy ezek után még két húgom született...mi hajtotta a szüleim???
Szeretni, ölelni, fontosnak lenni a volt feleségem tanított meg (nem ő a kisfiam anyja).
Sosem tudtam jól kezelni a nőket, amolyan plátói dolog lett minden...
Ilyen családi háttérrel indultam az életnek. A tanulás volt az egyetlen, amiben voltak sikereim kamaszként.
Anyagi problémák miatt nem tudtam, mertem feljönni Budapestre tanulni (anyukám aggódott, hogy "de miből, fiam?")
Önbizalomhiány, önismeret és szeretet nélküli gyerek voltam.
Mint említettem, a volt feleségem tanított meg szinte mindenre ezen a téren. Ő volt, aki látta bennem azt a lehetőséget, amit én magam sem igazán, azt az embert, aki sokkal-sokkal többre képes, akiben van szeretet, csak meg kell érinteni.
S én 17 évvel később úgy háláltam meg, hogy félreléptem. Megunva a kényelmes, konfliktus nélküli életet, elmenekültem a problémák megoldása elől, s minden, amit a szőnyeg alá sepertem, seperünk, teljesen más formát öltött és nőtt meg.
Életem egyik nagy pofonja volt az a döntés. Hiszen sosem "csajoztam", egy idillikus világban éltem.
Egy év múlva ismertem meg a kisfiam anyját. Egy hihetetlen időszak volt számomra, egy második kamaszkor, titkokkal, felfedezéssel, megértéssel, megnyugvással, szenvedéllyel és szeretettel.
Ő tanított meg arra, hogy legyek határozottabb, hogy végre merjek dönteni az életem fontos dolgaiban. Hányszor és hányszor szembesített a saját tesze-toszaságommal és próbáltam valahogy megfelelni neki.
Igaz, erre csak akkor döbbentem rá, mikor mi is szétmentünk...ott kaptam vissza az Élettől a megcsalás gyötrelmét, akkor szembesültem azzal, hogy milyen érzés lehetett megcsalva lenni.
Hihetetlen időszak kezdődött el akkor bennem.
Terápiák, kineziológus, pszichológus, coach...hogy valahogy megtaláljam magam abban a káoszban, ami körülvett, amit én magam is segítettem felépíteni.
Elveszítettem hihetetlenül sok barátot, ismerőst, családot...igen, a családot is, ha lehet annak nevezni azt, ami igazság szerint sosem volt igazi család.
El kellett kezdenem lerakni az összes olyan követ, amit a szüleim, a megszokások, társadalmi elvárások miatt magamra vettem, amit cipeltem. Hogy könnyű lenne mindez? Nem! Nagyon nem.
Az ember betegesen ragaszkodik ahhoz, ami körbeveszi, még ha az rossz is. Még ha a lelke mélyén tudja is, hogy az a valami öl...nem engedi el, kapaszkodik belé, mert ismeri. Sőt, szinte szereti.
Pedig az igazi szeretet nem ilyen. Az igazi szeretet nem vár el semmit, nem bánt, nincsenek feltételei. Meg kell tanulni akkor is szeretni, ha tudod, nem kapsz vissza semmit. Nem erről szól az élet, elismerem, ebben a világban a szemet-szemért megy. De nincs is rendben ez a világ.
S telnek a napok, a hónapok, évek azóta is. Hiszen az a legfontosabb dolgom, hogy magam helyreállítsam, hogy a fiam számára stabil hátteret tudjak nyújtani érzelmileg is.
Azóta, hogy mindez széthullani látszódott.
Azóta... gyógyulok, tanulok, keresgélek, sebeket okozok, sebeket kapok...
Hogy lesz-e teljes ember belőlem?
Nem tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése