Amikor még...fiatal voltam és mohón (s valljuk be, éretlenül) próbáltam közeledni a lányokhoz, sokszor mérhetetlenül kis sikerrel (legalábbis én így éreztem) nem tudtam, hogy mi is az, amit igazán szeretnek a nők?
Azóta eltelt majd 20 év.
Egy fiatalság szállt el, rengeteg élmény és csalódás, iszonyat sok vágy és elfojtás.
Kapcsolatok...ezek melyek igazán fontosakká váltak az életemben. Megismerni és lehetőleg megszeretni embereket. Igazán szeretni nagyon nehéz valakit...mert ahhoz sok-sok türelem, erőfeszítés szükséges. Néha úgy érezzük csalódtunk társainkban, nem azt nyújtják, amit mi elvártunk tőlük. Igen, ez az ami esetleg el is szakíthat embereket, barátokat, társakat egymástól...a csalódás...
De az életünk tele van csalódásokkal. De miért is éljük meg ezeket csalódásnak? Mert mi felállítottunk egy eszményképet, egy elképzelt dolgot, amit ráhúztunk szeretett társunk, barátunk, embertársunk általunk felépített képére?
Akkor nem is ismerjük igazán őt, s nem merünk szembenézni magunkkal sem?
Nem kellene csalódásként megélni mindent, ami nem az elvárásainknak megfelelően történik. Emberek vagyunk, nők és férfiak. Vágyakkal és tervekkel, ezernyi gondolattal és sok-sok megalkuvással is. Ha el tudjuk fogadni, hogy emberek vagyunk, akkor el kell tudjuk fogadni azt is, hogy alakulhat úgy az életünk, kapcsolatunk, ami terveink ellen valóak.
Érzelmi lények vagyunk. S persze, hogy tud fájni a csalódás. De komolyan megér annyit egy-egy ilyen csalódás, hogy végérvényesen eldobjuk azt, akit addig szerettünk? Hogy ne tudnánk megbeszélni, hogy mi is okozta mindazt, ami oda sodorta a másikat, hogy mi csalódottságot érzünk iránta?
S talán észre sem akarjuk venni, hogy netán mi is felelősek vagyunk ezért a kapcsolatért?
Ahogy Antoine de Saint-Exupéry írta a Kis hercegben:
"- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka.
- Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért... "
Felelősek vagyunk egymásért. A csalódásaink minket is jellemeznek. Lehet, hogy csak álomvilágban élünk, s csupán homokba fúrt fejünk miatt nem vesszük észre, a másik is szenved...
A legnehezebb talán a saját hibáink elismerése, majd ezt követően a megbocsátás. E két cselekedet, ami a legnagyobb lelki traumát okozza az embernek, mert meghasonulással vagy kompromisszummal jár.
VálaszTörlésÉs az ember alapvető tulajdonsága, hogy szeret áldozat maradni, márpedig az nem megy úgy, hogy közben elismerjük a gyengénket. Áldozatnak lenni, csak belső fölénnyel lehet. Persze ezt csak belülről érezzük, s a kívülállók másként ítélik meg.
Ezen csak az idő segít - vagy az se.
Én pl. roppant nehezen tudok megbocsátani, illetve... nem is tudok.
Pár hete történt, hogy jelentkezett egy nagyon-nagyon régi ismerős lány egy közösségi portálon...
VálaszTörlésAz első pillanatban beugrott az a sok keserűség, amit ő okozott...teljesen elmosta azokat, amiket boldognak tudtam anno nevezni vele kapcsolatban.
De ő csak 1 negatív példa.
Általában én megbocsájtó, bocsánatkérő típus vagyok, s ahogy írod, saját hibáink elismerése mellett kicsit áldozattá válunk...én sokszor kishitűnek.
S ezt többször, több ismerős, barát is mondta, hogy ne tegyem!
Az idő mint gyógyír...
Nem tudom, van amit be tud gyógyítani nálam egy nap alatt is, de mint a fenti példát nézve, van amit sajnos én sem tudok elfelejteni...örök tüskeként él bennem.
Én nagyon nehezen élem meg a csalódást, akár bennem, akár én csalódok...de próbálom elfelejteni, feldolgozni, hogy miért is érzem ezt csalódásnak...lehet, csak tényleg nem figyeltem eléggé, s kicsit mást képzeltem a barát, szeretett ember személyébe.
Sokszor, nagyon sokszor óriási bizalmat előlegezek meg embereknek. És nagyságrendekkel többnek gondolom, mint amik. Nem tudom miért van ez. Talán, hogy fel tudjak nézi olyanokra is, akikre egyébként nem tudnék? Aztán jön a megismerés és a felismerés, hogy nem az az illető, akinek gondoltam. Ha úgy tetszik csalódás. De tudom, hogy ezt csak magamnak róhatom fel, mert én adtam több bizalmat és én akartam többnek látni.
VálaszTörlésA hibáink elismerése... na igen, az egy kemény dió. Azt hiszem kulcsfontosságú a fejlődésben. Először is önmagamhoz legyek őszinte, és merjek szembe nézni magammal, ne sikáljam magam körül a büdöset. Adott esetben merjem megfogalmazni és kimondani, hogy gyáva voltam (és inkább megtettem valamit, amit igazából nem is akartam, vagy nem tettem meg, amit meg akartam).
Hibázni lehet. A hibázás része a tanulási folyamatnak.
Van egy másik érték, amit fontosnak tartok: a kreativitás. Ami el van bennünk nyomva, mert világ életünkben azt sulykolják belénk (a szüleink, a tanáraink, a dolgozatok, a vizsgák, a média), hogy hibázni vétek. Az az ember, aki nincsen felkészülve arra, hogy hibázzon, soha nem fog tudni semmi eredetit alkotni.
Ha hibázok, ha elesek, fel kell állni, levonni a konzekvenciát és tovább menni.
És a megbocsátás tényleg nagyon fontos! Először önmagamnak. Mert annyira tudok másoknak is megbocsátani, és annyira tudok másokat elfogadni, szeretni, mint önmagamat.