Szeretünk szenvedni...
Egyszerűen elemünk, hogy keressünk valami tüskét, amit bele tudunk szúrni a talpunkba, amivel szét tudjuk szaggatni a ruhánkat és húsunkba vágva kínozhatjuk magunkat.
Persze ezt csak magunknak engedjük meg, mástól ezt nem tűrjük.
De magunkat állandóan ostorozzuk, állandóan kiemeljük magunkat a többiek szintje fölé.
Nagyképűséggel van burkolva szívünk.
Egyszerűen nem hisszük el, hogy nekünk is járhat a boldogság, vagy ha el is érjük, akkor máris gyanússá válik, keresni akarunk valamit, valami hibát benne.
Tökéletlen kis görcsök vagyunk az élet fáján.
Vagy netán csak félünk? Félünk, hogy valóban megtörtént ez is velünk, hogy elértük, amit vágytunk?
Hányszor volt már életedben, hogy elképzeltél valamit, nekifeküdtél és erőt, energiát nem kímélve csináltad, mániákusan és hihetetlen erővel...?
Eltervezzük, dédelgetjük az álmot...napok, hetek, hónapok sorakoznak már mögöttünk és...eljön a vége...sokan már ekkor megállnak...sokan már ekkor feladják, vagy azért mert belefáradtak, nem látják, nem akarják látni a célt, míg mások ha be is fejezik, már nem tudnak neki örülni...
Elveszett a boldogság az életünkből? Csak a hajsza, a verseny...
S csak rohanunk, hajtjuk magunkat.
Elveszett a remény az életünkből, s örömmel adjuk át magunkat a szenvedésnek...borzalom.
Félek, hogy így veszítjük el igazán önmagunkat...hogy nem is keressük igazán a boldogságot. Mindig elszaladunk mellette...túl kevésnek tűnik...
S ez elszomorít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése