- Mesélj kérlek a legutóbbi kapcsolatodról!
- Szörnyű volt! - kezdi, és végeláthatatlan sorokban ömlik belőle a bánat, a keserűség, a harag...
Hosszú percekig folytatódik, s egyre szövevényesebb, apró részletek kerülnek felszínre...sok-sok évnyi panasz szakad fel.
- Ez valóban szomorú...s valami vidám, valami szép?
Döbbenten néz rám:
Hogy kérdezhetek ilyet?
- De hát tönkretett lelkileg, megalázott, megcsalt, bántalmazott... - s folytatni szeretné, miközben gyönyörű szemei könnyel telnek meg, keze picit remegve nyúl a zsebkendőért, s látom, hogy megviselte az élet.
- Gyere, hadd öleljelek meg! - s magamhoz szorítom finom, törékeny testét.
Hajának illata, bőrének finom bársonyossága, izgalmas nőiessége hat rám...megfogom a kezét.
Milyen törékeny, milyen apró a kezemben...
- Érted már, miért nem akartam ezt? Miért akartam, hogy inkább legyen vége?
Szemébe nézek...gyönyörű nő, talán életemben nem láttam ilyen szép lélektükröket...tele szomorúsággal, tele kétségbeesett kis tündérkével, melyek a könnyek patakján lavíroznak le a szempilláján, arcán...
- Értem, persze, hogy értem.
Szorosan megölel és nagyon jól esik ez a szorítás.
Ismét a szemébe nézek.
- Semmi, de semmilyen szép nem jut eszedbe az elmúlt időszakról?
Látom a megdöbbent tekintetét.
- Nem! - s szinte haragosan kapja el a szemét... Semmi szép nem volt az egészben, semmilyen örömet nem hagyott nekem!
Nagyon szomorú lettem ettől.
Megölelem...érzem, hogy jól esik neki, nekem is.
A szemébe kell nézzek...el kell mondanom neki!
- Hihetetlenül szomorú dolog, ami történt veled! Elszomorító, hogy ezeken neked is át kellett esned. Szerintem senki sem érdemli meg, hogy így átverjék, hazudjanak, megcsalják, megszégyenítsék. Valóban gyötrelmes időszakon vagy túl.
Látom szemeiben a megértésért hálás tekintetet...
- Nem találkoztam már rég ennyire kedves, szép, nőies nővel! Te vagy az, aki megtestesíthetné a legtöbb férfi álmát, büszkén fognám a kezed az élet bármely pillanatában...
De még nem vagy kész...még túl nagy a fájdalom és a sértettség benned.
S a legszomorúbb, hogy a múltadból egyetlen percnyi szépséget, egyetlen boldog percet sem tudsz felhozni...Nem! Nem akarsz felhozni...Így a helyesebb.
Nézd! Itt a gyönyörű gyermeked! Amikor rá nézel, nem érzel valamilyen hálát azért, hogy ő lehet neked? S akárhogy is, de ezt a volt párodnak köszönheted.
S hogy egyetlen boldog pillanatot sem éltetek meg?
Akkor viszont szörnyű, hogy mégis belementél abba a kapcsolatba!
Akkor milyen alapon tudnál engem szeretni?
Hogy higgyem el, hogy valóban tudsz szeretni egyáltalán?
Hiszen a múltad sem szereted!
Igen, voltak rossz időszakok, voltak szörnyű pillanatok.
De biztos, hogy voltak szépek is. Mikor boldog voltál mellette és büszkén fogtad az ő kezét, csókoltad és ölelted?
Mikor csak az ő nevével volt tele a szíved, őrá vártál munka után, vártad a hétvégéket vele?
Ha nem voltak szép pillanatok, szép időszakok, akkor miért maradtál mellette ennyi ideig?
Miért lett az a gyermek, akit oly szeretettel nevelsz?
Néz rám...könnyei záporoznak és csalódottságot látok bennük...
Én sem vagyok boldog...talán most veszítem el...talán most beszélünk utoljára?
De őszintének kell lennem.
- Ha felfedezed magadban azt, hogy valóban voltak szép időszakok, ha tudsz hálával gondolni a volt párodra, akkor valóban el tudom hinni, hogy tudsz szeretni. Nem leszek féltékeny, hidd el!
Csak tudni, érteni akarom, hogy szeretet nélkül miért voltál vele?
Most még haragos, csalódott és dühös vagy. Joggal.
De lassan tovább kell menned!
El fog múlni mindaz, ami a haragot élteti benned.
El kell múlnia, hogy tudj valóban szeretni.
Engedd el, hagyd, hogy a szeretet megmaradjon a múltadból!
Itt leszek! Nem engedlek el igazán...ha kell segítek! De most még messze nem vagy kész!
Még sokat kell tanulnod, sokat kell szeretned, hogy egész lehess!
