Egyszer majd elfelejtesz félni...egyszer majd elfelejtesz visszaemlékezni...egyszer majd észreveszed, hogy nem tudod felidézni már az arcát, a szemét, a hangját...
Egyszer elfelejted...
De nem volt mindig így. Egykor éjjel, ha felriadtál ott feküdt melletted. A szinte unalomig ismert vonások, a haja, a légzése...s igen, hortyog is... sőt, horkol...
Mennyiszer próbáltad a kispárnába folytani a hangot, hogy azzal tompítsd a zavaró zajt, hogy végre te is tudj aludni...
Hányszor húzta el a paplant...
S hányszor volt, hogy úgy néztél rá, mintha először látnád?
Mikor láttad a pórusokat az orrán is.
S hányszor volt, hogy reggel mosolyogva néztél rá, hogy végre felébredni lásd és te lehess az első, kit lát?
Hányszor ölelted meg éjjel, mikor bekuckózta magát?
Hányszor fogtad a mellét, hogy érezted a finom bőrét?
Hányszor kívántad, hogy bár így lehetne örökké?
Hányszor szívtad be mélyen az illatát?
Elmúlt?
Egyszer elmúlik...
Egyszer elmúlik minden, jó és rossz is.
Egyszer arra ébredsz, hogy már nem tudod felidézni az arcát...hogy nem tudod felidézni a szemét...
Egyszer... Egyszer kilép az Életedből...
Egyszer majd tiszta szívvel ébredsz végre. Egyszer elfelejted a haragot is....amiatt maradt benned olyan sokáig...
Egyszer elmúlik a harag is.
Elmúlik...
Engedd el...lassan elfelejted, hogy gyűlölted...
Lassan elfelejtesz félni is...
Lassan tovább tudsz menni végre!
Itt az idő!
Már ismét szép a reggel... ismét szépnek látod a világot. Csak azért, mert pont ilyen.
Egyszer majd engedd be, ki jön érted. Miattad! Mert olyan vagy, amilyen.
Egyszer elfelejtesz félni...
Egyszer tanulj meg élni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése