Néha ki kell, hogy öntsd a lelked...
Néha annyira megtelik ez a kehely, hogy nem lehet másképp tenni, oda kell menni és elmondani, bánt valami, valamit meg kell osztanod...
Megbántjuk egymást, kínlódunk, majd valamelyest megbocsájtunk.
Majd ismét és ismét jönnek azok a kis apró dolgok, melyek miatt felszakadnak azok a sebek...
Mint egy kisgyerek, ki a vart kapargatva szenved.
Eszembe jut könnyes szemed, tekinteted megbántottan és értetlenül emeled rám. S látom, könny-fátyolos tükörben elmosódottan, torzan jelenik meg arcom...eltorzulunk minden egyes alkalommal, mikor megbántunk valakit. Akarva-akaratlan.
A könnyeket felszárítani csak percek kérdése, de a fájdalmat mélyen bemossa a sós víz a bőrünkbe...
Megrokkant bizalom, félelem és önvád, mely kísérőként szegül társként hozzánk. Vívódunk és félve gondolunk arra, akit szeretni véltünk.
Miértek emelkednek falként körénk.
Mennyire nehéz igazán szeretni valakit. Mennyire nehéz önként, minden fenntartás nélkül, minden ellenszolgáltatás nélkül szeretni valakit. Mennyire nehéz megállni, hogy ne mondjunk semmit, ha mégis állandóan visszautasítást, ellenkezést kapunk. Mégis mennyire lehet ezt bírni ilyenkor?
Mennyire viseli ez meg azt, aki ismét és ismét feláll és odaáll ismét...nem érdekel, hogy nem szeretsz, én szeretlek így is...
Annyira nehéz megérteni néha, hogy annyi rossz, annyi hazugság ellenére mégis lehet tenni szeretetlépéseket a másik felé. S megtörhet az, mit áttörhetetlennek gondoltunk.
De ez nem megy másképp, csak akkor, ha szívből gondoljuk, érezzük, s elszántak vagyunk, még akkor is felállunk, ha esélyt sem látunk a nyerésre. Mert nincs más út.
Ahogy a szülők, az anyák tudnak szeretni, amikor sírva engednek el utunkra, s évről évre visszavárnak, s egyre töpörödöttebb kezükbe veszik arcunkat...szeretlek gyermekem...
Ez a szeretet mindannyiunké, csak engednünk kellene, hogy hazatérjen abba a kis templomba, melyet úgy hívunk, szív.
Minden dobbanása jelzi, időnk korlátos, nincs módunk végtelen ideig halasztani dolgokat, meg kellene ragadni a pillanatot.
Szeretni kell. Még akkor is, ha nem kapsz semmit. S talán épp ekkor döbbensz rá, ez a szeretet még jobban felemelhet.
Másképp nem megy...
Ez szívemből szólt!
VálaszTörlésA bizalom, az intimitás nagyon törékeny. Talán akkor kezd eltörni, amikor a tapintat és a gyöngédség kezd kiveszni a kapcsolatból.
Viszont az is igaz, hogy egy kapcsolatnak megvannak a létszakaszai. A kezdeti hév és lángolás után előbb vagy utóbb eljön a kiábrándulás szakasza is. Ha itt érett emberek módjára tud viselkedni mindkét fél, és tud önzetlenül szeretni, ahogy írod, akkor megerősödik a kapcsolat és lesz élhető, boldog jövője. De ebben kemény munka van, ez már nem rózsaszín köd, ami elillan. Ha ezt a helyzetet nem tudják kezelni - és ez az általános -, akkor a látszólag könnyebb utat, a szakítást választják. Ez azért csak látszólag könnyebb, mert a probléma nincs megoldva, csak elmenekülés van előle. És a következő kapcsolatban ugyanúgy előjön, és szembe kéne nézni vele, meg kéne oldani, vállalni kéne a felelősséget magunkért és a másikért. Akkor nem okozna gondot az elkötelezettség sem.
De ezek kemény dolgok, az élet egyik legnagyobb feladata...