Isten a mólón

"- Jézus - suttogta elcsukló hangon. - Úgy érzem, nagyon eltévedtem.
Egy kéz nyúlt át hozzá a sötétségben, megszorította az ő kezét és nem engedte el.
- Tudom, Mack. De ez nem igaz. Én veled vagyok, és én nem tévedtem el. Nagyon sajnálom, hogy így érzel, de értsd meg, amit mondok. Nem vagy elveszett ember..."

"A madár legjellemzőbb tulajdonsága nem az, hogy a földön járkál, hanem az, hogy képes repülni. Soha ne felejtsd el, hogy az emberek legfőbb jellemzőit nem a korlátaik jelentik..."

" - Apuci?
- Igen, kicsi szívem?
- Egyszer majd nekem is le kell ugranom a szikláról?
Mack azt hitte, hogy a szíve szakad meg a fájdalomtól, amikor végre megértette, mire is megy ki ez az egész beszélgetés. Karjaiba emelte és magához szorította kicsi lányát. A szokásosnál kicsit rekedtebb volt a hangja, amikor megszólalt és gyengéden így válaszolt:
- Nem édesem, én soha, de soha nem foglak arra kérni, hogy ugorj le a szikláról!
- És Isten? Fog Ő arra kérni valaha, hogy ugorjak le a szikláról?
- Nem Missy! Ő soha semmi ilyesmit nem fog kérni tőled.
A kislány még mélyebben befészkelte magát az ölelésbe.
- Akkor jó! Még jobban szoríts magadhoz! Jó éjt, apuci, szeretlek!"

Tegnap este, lázas betegen kezdtem el olvasni William P. Young: A viskó című könyvét.
Tudom, manapság nehéz "eladni" bármit is Isten nevével, nehezen fogható meg a mai anyagias világunkban.
De elég akár egy picit arrébb vonulnunk a csillogó világtól és meglelhetjük akár mi magunk is, sőt, magunkban is Istent (vagy azt a meg nem fogható valamit, amit vallásunktól függően isteni lénynek gondolunk).
Persze nehéz dolog ez.

Igazából távol áll tőlem, hogy vallást terjesszek, ez nem az én feladatom. Nem.
Én inkább azt szeretném sugallni, amit nekem adott eddig a könyv.
Szeretni kell.
Szeretni minden fenntartás nélkül.
Szeretni, mert csak attól leszünk többek igazán.
Amikor szeretünk, repülni tudunk, akkor olyanok vagyunk mint a madár.
Mert képesek vagyunk rá.
Szeretet nélkül csak kárhoztatjuk magunkat, mondván "engem nem szeret senki". Még magát a tudatot is tagadjuk, hogy a szeretet bennünk is él. S ekkor olyanokká válunk, mint az a madár, aki lejön a földre, s totyog. Van szárnya, képes repülni, de inkább totyog, bóklászik a földön.

Amikor csak a fájdalmainkkal vagyunk elfoglalva, szem elől tévesztjük azt, ami számunkra a cél, a legfontosabb dolgok egyike, a szeretet.

Érdemes elolvasni a könyvet, még csak a felénél járok, de nagyon tetszik!