Csalódások

Amikor még...fiatal voltam és mohón (s valljuk be, éretlenül) próbáltam közeledni a lányokhoz, sokszor mérhetetlenül kis sikerrel (legalábbis én így éreztem) nem tudtam, hogy mi is az, amit igazán szeretnek a nők?
Azóta eltelt majd 20 év.
Egy fiatalság szállt el, rengeteg élmény és csalódás, iszonyat sok vágy és elfojtás.

Kapcsolatok...ezek melyek igazán fontosakká váltak az életemben. Megismerni és lehetőleg megszeretni embereket. Igazán szeretni nagyon nehéz valakit...mert ahhoz sok-sok türelem, erőfeszítés szükséges. Néha úgy érezzük csalódtunk társainkban, nem azt nyújtják, amit mi elvártunk tőlük. Igen, ez az ami esetleg el is szakíthat embereket, barátokat, társakat egymástól...a csalódás...

De az életünk tele van csalódásokkal. De miért is éljük meg ezeket csalódásnak? Mert mi felállítottunk egy eszményképet, egy elképzelt dolgot, amit ráhúztunk szeretett társunk, barátunk, embertársunk általunk felépített képére?
Akkor nem is ismerjük igazán őt, s nem merünk szembenézni magunkkal sem?

Nem kellene csalódásként megélni mindent, ami nem az elvárásainknak megfelelően történik. Emberek vagyunk, nők és férfiak. Vágyakkal és tervekkel, ezernyi gondolattal és sok-sok megalkuvással is. Ha el tudjuk fogadni, hogy emberek vagyunk, akkor el kell tudjuk fogadni azt is, hogy alakulhat úgy az életünk, kapcsolatunk, ami terveink ellen valóak.

Érzelmi lények vagyunk. S persze, hogy tud fájni a csalódás. De komolyan megér annyit egy-egy ilyen csalódás, hogy végérvényesen eldobjuk azt, akit addig szerettünk? Hogy ne tudnánk megbeszélni, hogy mi is okozta mindazt, ami oda sodorta a másikat, hogy mi csalódottságot érzünk iránta?
S talán észre sem akarjuk venni, hogy netán mi is felelősek vagyunk ezért a kapcsolatért?
Ahogy Antoine de Saint-Exupéry írta a Kis hercegben:
"- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka.
- Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért... "

Felelősek vagyunk egymásért. A csalódásaink minket is jellemeznek. Lehet, hogy csak álomvilágban élünk, s csupán homokba fúrt fejünk miatt nem vesszük észre, a másik is szenved...

Szenvedés

Szeretünk szenvedni...
Egyszerűen elemünk, hogy keressünk valami tüskét, amit bele tudunk szúrni a talpunkba, amivel szét tudjuk szaggatni a ruhánkat és húsunkba vágva kínozhatjuk magunkat.
Persze ezt csak magunknak engedjük meg, mástól ezt nem tűrjük.

De magunkat állandóan ostorozzuk, állandóan kiemeljük magunkat a többiek szintje fölé.
Nagyképűséggel van burkolva szívünk.
Egyszerűen nem hisszük el, hogy nekünk is járhat a boldogság, vagy ha el is érjük, akkor máris gyanússá válik, keresni akarunk valamit, valami hibát benne.
Tökéletlen kis görcsök vagyunk az élet fáján.
Vagy netán csak félünk? Félünk, hogy valóban megtörtént ez is velünk, hogy elértük, amit vágytunk?

Hányszor volt már életedben, hogy elképzeltél valamit, nekifeküdtél és erőt, energiát nem kímélve csináltad, mániákusan és hihetetlen erővel...?
Eltervezzük, dédelgetjük az álmot...napok, hetek, hónapok sorakoznak már mögöttünk és...eljön a vége...sokan már ekkor megállnak...sokan már ekkor feladják, vagy azért mert belefáradtak, nem látják, nem akarják látni a célt, míg mások ha be is fejezik, már nem tudnak neki örülni...
Elveszett a boldogság az életünkből? Csak a hajsza, a verseny...
S csak rohanunk, hajtjuk magunkat.

Elveszett a remény az életünkből, s örömmel adjuk át magunkat a szenvedésnek...borzalom.

Félek, hogy így veszítjük el igazán önmagunkat...hogy nem is keressük igazán a boldogságot. Mindig elszaladunk mellette...túl kevésnek tűnik...

S ez elszomorít.

A boldogság nem jár

"Nekem is jár egy kis boldogság..."- mondjuk többezernyien pillanatról pillanatra...
Jár???
Valóban alapvető jogunk, hogy boldogok legyünk?
Hogy ezért semmit sem kell csinálnunk?
Hogy minket alapvetően szeret mindenki?
Mert esetleg annyira okosak, annyira szépek vagyunk?
Ezek olyan dolgok, amikért lehet valakit netán csodálni, irigyelni, de szeretni???
Nem. Az egészen más szerintem.

A boldogság nem JÁR!
Minden egymásnak ajándékozott percet különös pillanatnak kellene felfogni talán?
Lehet.
A legszorosabb kapcsolatok, a legszebb barátságok is arról szólnak, hogy megismerjük a másikat, időt, energiát áldozunk a másikra. Sokszor saját teendőink félbehagyása mellett.
Amíg nem érezzük, hogy ezzel többet adunk, mint kapunk, addig jó...gondoljuk sokan.
Igaz ez?
Lehet, de a szeretet nem erről szól, hogy te adsz egyet, én is adok egyet. Ez kereskedelem.
Aki szeret, akkor is szeret, ha nem kap vissza ebből.
Persze sokkal kellemesebb, ha viszonzásra talál a szeretet.

Néha valami hatalmas boldogságra vágyunk. Valami elsöprő, hatalmas érzésre.
Mint pl. egy csodálatos szerelem, egy mindent elsöprő érzést kergetünk vágyálmainkban. Egy olyan érzést, mely elsöpör mindent.
Sokszor emiatt észre sem vesszük, hogy milliónyi kis apró öröm ér közben.
S savanyú arccal megyünk tovább az embertömegben.
Ez kell nekünk?
Kétlem.
Mindenki szeretne boldog lenni, de sajnos néha nagyon nehéz ezt elérni.
Életünk sokkal inkább egy kiegyensúlyozott vonal, tele apró hullámokkal, melyek néha mélységbe vetnek, néha kiemelnek.

Úgy vélem, örülni kellene minden egyes nap elért apróságnak is. Legyen az egy kedves mosoly egy kollégádtól, az utcán szembe sétáló csinos hölgytől, a pénztárosnőtől... apróságok...
De ezek az apróságok megmelengetik a lelkünket. Ezután sokkal könnyebb befogadni bármit, ezután könnyebben észrevesszük a jó dolgokat. De ezért valóban tenni kell.

Ha kedvesed, párod, barátod netán morcos, rossz kedvű és elutasít nem szabad elgondolkodni ezen sokat. Legyünk megértőek, próbáljunk meg rá figyelni jobban. Nehéz dolog, borzasztóan nehéz.
Mert nekünk is fájhat egy ilyen rossz pillanat.
De legtöbbször megéri odamenni és megölelni őt, kicsit jobban szeretni.
Mert a bűntudat sokkal jobban és bántóbban fogja őt kínozni, ha mi is eltávolodunk.

A boldogság nem jár...sajnos azért tényleg tenni kell. Még ha néha fáj is, még ha néha úgy érezzük, mi vagyunk a megbántottak... nem szégyen elsőnek lépni a bocsánatkérés elindításában.
S ha nem kapjuk vissza azt a szeretetet? Megéri? Megéri-e az a rengeteg áldozat?
Nem néz hülyének a másik? Nem válunk nevetségessé?
Könnyen lehet. De a szeretet nem lehet nevetséges. Csak az, aki elmegy mellette.

S ha megszereztük nem a polcra tesszük, mint trófeát. Ugye sokszor látjuk azt, hogy adott kapcsolatban a párok, miután összekötik életüket, kicsit elhanyagolják magukat.
S ez néha bántóan rossz irányt vesz.
A nő nem szereti, ha a párja már mozdulni sem tud az évek alatt megnőtt pocaktól, ha az intimitás egy nagyobb szellentésben nyilvánul meg. S a férfi sem azt a nőt szeretné látni a leginkább, aki kitaposott cipőben, rongyos nadrágban terpeszti terebélyes fenekét, azt riszálja a szombati takarítás közepette.
Ezek persze külsőségek, de sokszor ezek húzzák maguk után az érzelmi eltávolodást is.

Igenis küzdeni kell, minden egyes nap el kellene nyerni a párunk, szeretteink, barátaink szeretetét, apróságokkal...hogy tudják, fontosak nekünk, szeretjük őket! S lehetőleg tettekkel, ne csak szavakkal...

Barátság

- Szeretsz? - kérdezte a lány.
- Szeretlek - felelte a fiú és gyöngéden nézett a lány szemébe.
Megfogta a kezét, simogatta ujjbegyével a lány finom bőrét s próbálta beinni illatát, mely a lány hajából áradt felé.
Közelebb hajolt a lányhoz és szinte összeért az orruk, a fiú mélyen, a lány szembogarát lesve nézett a szeretett lény szemébe. Nem szólt, csak figyelte...
Csak pillanatok voltak ezek, a lány mégis, örökkévalóságnak érezte, ahogy a fiú oly közel hajolt hozzá, érezte a belőle sugárzó erőt, a melegséget. Érezte a férfias vágy finom rezdülését, de érezte azt a mindent elsöprő szeretetet is, melyre mindig is vágyott. Hozzábújt a fiúhoz, érezni akarta, ahogy a fiú karjai átölelik, ahogy arcát a szeretett férfi mellkasához szoríthatja, érezte erős szívének dobbanását...
- Szeretlek én is - súgta halkan a fiú szívének és ujjai finoman végigcirógatták az ing alatt feszülő izmos mellkast.
A lány felnézett a fiúra és csak annyit látott, hogy a fiú örömtől sugárzó arccal néz le rá.
- Miért szeretsz ennyire engem? - tette fel félve a tétova kérdést a lány, de egy pillanat múlva szinte meg is bánta a kérdést.
A fiú megfogta a lány arcát, gyengéden megcsókolta az ajkait, az orrát, a szemeit és egy homlokcsók után válaszolt csupán.
- Erre nem tudok igazán jó választ adni Drága. Miért is szeretlek? Miért érzed magad jól, ha süt a nap és miért örülsz, ha szabadon szaladhatsz tavasszal a finom illatú virágok között a réten? S én miért érzem magam boldognak, ha csak Rád gondolhatok? A szeretetet nem lehet igazán megmagyarázni. Tudod, olyan ez, mint ha Istent szeretnéd megérteni. Emberként erre képtelenek vagyunk. A szeretetet is legalább ugyanilyen nehéz elmagyarázni.
Szeretek Veled lenni, szeretem a gondolataid, a jókat és a rosszakat is. Elfogadlak olyannak, amilyen vagy, mert tudom, hogy Te is elfogadsz engem. S ennél nem tudok többet adni Neked.
Feltétel nélküli szeretetet tudok adni Neked, s ezt Te boldogan elfogadod. Ez a legnagyobb ajándék az életben szerintem. Ha szeretsz, azt érzem, hogy boldog vagyok, hogy ott vagy velem, bent a szívem mélyén, s gondolsz rám akkor is, ha épp máshol is vagy.
Érzem, ahogy átfon minket ez a szeretet és egyre több lesz ebből, körbevesz. Kicsit ijesztő is talán, de én tobzódom ebben a szeretetben és olyan könnyűnek érzem magam, hogy mindenkinek továbbadnám, hogy érezzék, amit mi.
Szeretlek, mert melletted nem kell elvárásoknak megfelelnem, mert melletted nem kell félnem.
Ha mellettem vagy, ha velem vagy, szárnyalok, sebesen és magasan, mint a leghatalmasabb, legnemesebb madarak, méltóságteljesen és könnyedén hasítva a kék eget.
Azt hiszem, nélküled én csak egy földön kapirgáló madárka lennék, aki sóvárogva tekint hajdani önmagára, ki egyszer fent szárnyalt.
De ezek csak szavak, az igazi érzelmet nem tudom igazán leírni.
Szeretem a szemed, mert csodálatos világot látok rajtuk keresztül általad, szeretem az ajkaid, melyek csókolnak és hol csacsogva, hol súgva mesélik életed, vágyaid, érzéseid.
Szeretem az arcod, mely ragyog, ha rád mosolygok és ha könny is áztatja, akkor is inkább a vállamon pihentesd...ha fáradt vagy, csak jöjj hozzám és karjaimba zárlak..óvlak és szeretlek.
Szeretem a hajad, melybe fúrva az arcom, orrom megcsapja az a finom, senkihez nem hasonlatos illatod.
Szeretem a kezed, mely gyöngéd és erős is egyben, mikor ujjaink összefonódnak.
Szeretem a melleid, melyek gyengéd, de kacér halmokként villannak elő ruhádból.
Szeretem a lábad, amikor a finom kis szandálban elővillan.
Úgy szeretlek, ahogy elképzelni sem tudod talán, s tudom, hogy Te is szeretsz.

A fiú az utolsó mondatokat már könnyes szemmel mondta, de a lány ezt már csak saját könnyeinek fátylán keresztül látta.
A fiú olyan szorosan ölelte a lányt, s a lány oly erősen ölelte vissza, hogy szívük együtt dobbant. Ebben a pillanatban teljesen egy test, egy lélek voltak. Őszinte és boldog szeretetben.
Szavak nélkül is...
Mert barátok voltak.

Isten a mólón

"- Jézus - suttogta elcsukló hangon. - Úgy érzem, nagyon eltévedtem.
Egy kéz nyúlt át hozzá a sötétségben, megszorította az ő kezét és nem engedte el.
- Tudom, Mack. De ez nem igaz. Én veled vagyok, és én nem tévedtem el. Nagyon sajnálom, hogy így érzel, de értsd meg, amit mondok. Nem vagy elveszett ember..."

"A madár legjellemzőbb tulajdonsága nem az, hogy a földön járkál, hanem az, hogy képes repülni. Soha ne felejtsd el, hogy az emberek legfőbb jellemzőit nem a korlátaik jelentik..."

" - Apuci?
- Igen, kicsi szívem?
- Egyszer majd nekem is le kell ugranom a szikláról?
Mack azt hitte, hogy a szíve szakad meg a fájdalomtól, amikor végre megértette, mire is megy ki ez az egész beszélgetés. Karjaiba emelte és magához szorította kicsi lányát. A szokásosnál kicsit rekedtebb volt a hangja, amikor megszólalt és gyengéden így válaszolt:
- Nem édesem, én soha, de soha nem foglak arra kérni, hogy ugorj le a szikláról!
- És Isten? Fog Ő arra kérni valaha, hogy ugorjak le a szikláról?
- Nem Missy! Ő soha semmi ilyesmit nem fog kérni tőled.
A kislány még mélyebben befészkelte magát az ölelésbe.
- Akkor jó! Még jobban szoríts magadhoz! Jó éjt, apuci, szeretlek!"

Tegnap este, lázas betegen kezdtem el olvasni William P. Young: A viskó című könyvét.
Tudom, manapság nehéz "eladni" bármit is Isten nevével, nehezen fogható meg a mai anyagias világunkban.
De elég akár egy picit arrébb vonulnunk a csillogó világtól és meglelhetjük akár mi magunk is, sőt, magunkban is Istent (vagy azt a meg nem fogható valamit, amit vallásunktól függően isteni lénynek gondolunk).
Persze nehéz dolog ez.

Igazából távol áll tőlem, hogy vallást terjesszek, ez nem az én feladatom. Nem.
Én inkább azt szeretném sugallni, amit nekem adott eddig a könyv.
Szeretni kell.
Szeretni minden fenntartás nélkül.
Szeretni, mert csak attól leszünk többek igazán.
Amikor szeretünk, repülni tudunk, akkor olyanok vagyunk mint a madár.
Mert képesek vagyunk rá.
Szeretet nélkül csak kárhoztatjuk magunkat, mondván "engem nem szeret senki". Még magát a tudatot is tagadjuk, hogy a szeretet bennünk is él. S ekkor olyanokká válunk, mint az a madár, aki lejön a földre, s totyog. Van szárnya, képes repülni, de inkább totyog, bóklászik a földön.

Amikor csak a fájdalmainkkal vagyunk elfoglalva, szem elől tévesztjük azt, ami számunkra a cél, a legfontosabb dolgok egyike, a szeretet.

Érdemes elolvasni a könyvet, még csak a felénél járok, de nagyon tetszik!