Csalódások

Amikor még...fiatal voltam és mohón (s valljuk be, éretlenül) próbáltam közeledni a lányokhoz, sokszor mérhetetlenül kis sikerrel (legalábbis én így éreztem) nem tudtam, hogy mi is az, amit igazán szeretnek a nők?
Azóta eltelt majd 20 év.
Egy fiatalság szállt el, rengeteg élmény és csalódás, iszonyat sok vágy és elfojtás.

Kapcsolatok...ezek melyek igazán fontosakká váltak az életemben. Megismerni és lehetőleg megszeretni embereket. Igazán szeretni nagyon nehéz valakit...mert ahhoz sok-sok türelem, erőfeszítés szükséges. Néha úgy érezzük csalódtunk társainkban, nem azt nyújtják, amit mi elvártunk tőlük. Igen, ez az ami esetleg el is szakíthat embereket, barátokat, társakat egymástól...a csalódás...

De az életünk tele van csalódásokkal. De miért is éljük meg ezeket csalódásnak? Mert mi felállítottunk egy eszményképet, egy elképzelt dolgot, amit ráhúztunk szeretett társunk, barátunk, embertársunk általunk felépített képére?
Akkor nem is ismerjük igazán őt, s nem merünk szembenézni magunkkal sem?

Nem kellene csalódásként megélni mindent, ami nem az elvárásainknak megfelelően történik. Emberek vagyunk, nők és férfiak. Vágyakkal és tervekkel, ezernyi gondolattal és sok-sok megalkuvással is. Ha el tudjuk fogadni, hogy emberek vagyunk, akkor el kell tudjuk fogadni azt is, hogy alakulhat úgy az életünk, kapcsolatunk, ami terveink ellen valóak.

Érzelmi lények vagyunk. S persze, hogy tud fájni a csalódás. De komolyan megér annyit egy-egy ilyen csalódás, hogy végérvényesen eldobjuk azt, akit addig szerettünk? Hogy ne tudnánk megbeszélni, hogy mi is okozta mindazt, ami oda sodorta a másikat, hogy mi csalódottságot érzünk iránta?
S talán észre sem akarjuk venni, hogy netán mi is felelősek vagyunk ezért a kapcsolatért?
Ahogy Antoine de Saint-Exupéry írta a Kis hercegben:
"- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka.
- Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért... "

Felelősek vagyunk egymásért. A csalódásaink minket is jellemeznek. Lehet, hogy csak álomvilágban élünk, s csupán homokba fúrt fejünk miatt nem vesszük észre, a másik is szenved...

Szenvedés

Szeretünk szenvedni...
Egyszerűen elemünk, hogy keressünk valami tüskét, amit bele tudunk szúrni a talpunkba, amivel szét tudjuk szaggatni a ruhánkat és húsunkba vágva kínozhatjuk magunkat.
Persze ezt csak magunknak engedjük meg, mástól ezt nem tűrjük.

De magunkat állandóan ostorozzuk, állandóan kiemeljük magunkat a többiek szintje fölé.
Nagyképűséggel van burkolva szívünk.
Egyszerűen nem hisszük el, hogy nekünk is járhat a boldogság, vagy ha el is érjük, akkor máris gyanússá válik, keresni akarunk valamit, valami hibát benne.
Tökéletlen kis görcsök vagyunk az élet fáján.
Vagy netán csak félünk? Félünk, hogy valóban megtörtént ez is velünk, hogy elértük, amit vágytunk?

Hányszor volt már életedben, hogy elképzeltél valamit, nekifeküdtél és erőt, energiát nem kímélve csináltad, mániákusan és hihetetlen erővel...?
Eltervezzük, dédelgetjük az álmot...napok, hetek, hónapok sorakoznak már mögöttünk és...eljön a vége...sokan már ekkor megállnak...sokan már ekkor feladják, vagy azért mert belefáradtak, nem látják, nem akarják látni a célt, míg mások ha be is fejezik, már nem tudnak neki örülni...
Elveszett a boldogság az életünkből? Csak a hajsza, a verseny...
S csak rohanunk, hajtjuk magunkat.

Elveszett a remény az életünkből, s örömmel adjuk át magunkat a szenvedésnek...borzalom.

Félek, hogy így veszítjük el igazán önmagunkat...hogy nem is keressük igazán a boldogságot. Mindig elszaladunk mellette...túl kevésnek tűnik...

S ez elszomorít.