Ismétlődő álmok kísértettek...
Lehunyom a szemem és álmodtam. Szinte mindig, kivétel nélkül valami csodálatos égi jelenséget láttam, s lázasan kerestem a fényképezőgépem, a telefont, bármit, amivel le tudnám fotózni azt. Csak egy pár percnyi késlekedés, kapkodás, valahogy előkerül, visszafutok a táskáért...mindjárt meglesz a gyönyörű kép!
De nem...mire megörökíteném már vége annak, ami miatt egyáltalán előszedtem a gépet.
Egy hatalmas szőlődomb tetején, egy fogadó mellett...többször is jártam ott álmomban. S mindig..az adott gyönyörű látvány elmúlik, mire le tudnám fotózni...
Elszalasztott élmények..Már évekkel ezelőtt tudtam, éreztem, hogy valamit nagyon elszalasztok. Csak nem tudtam igazán mi és ki is volt az.
Eltelnek az évek...lassan, könyörtelenül múlnak a pillanatok...s hagytam eltűni a szépeket is a rosszak között.
Nem voltam képes megtartani azt, ami épp akkor adatott...nem tudtam felismerni, hogy mi is az, amire szükségem van.
Sajnos nem vagyok ezen a téren a legerősebb ember. Hajlamos vagyok nem eléggé értékelni azt, amim van.
S ezzel így vagyunk eléggé sokan, látom, tapasztalom.
Mert beleesünk abba az illúzióba, hogy elhisszük, még van időnk.
Mennyivel könnyebb lenne, ha tudnánk értékelni akár csak azt a pár órát, amit épp megélhetünk. Amit megélhetünk azzal, akit igazán szeretünk. Akit magunkhoz ölelhetünk, aki miatt Élünk.
Ha tudnánk, ez az utolsó napunk, az utolsó óráink...
Szomorú, kegyetlen érzés lenne talán most, de tudom, hiszen hetente többször is megélem, mikor a kisfiam "elengedem"...még egy kicsit Vele akarok lenni, még egy picit ölelni és érezni, hogy itt van...
