Tudod, elfelejteni a legnehezebb téged. Elfelejteni mindaz ami te voltál, ami én voltam általad.
Elfelejteni a könnyes csókokat, a szeretetteljes öleléseket, az aggódó pillantásokat.
Elfelejteni mindazt, ami jó volt.
S jó elfelejteni, hogy te is becsaptál, hogy számon kértél olyan dolgokért, amit te magad is megtettél.
Elfelejteni a fájdalmakat, melyeket féltékenységedben okoztál, s elfelejteni azt, hogy én is mily kegyetlen voltam veled.
Elfelejteni, hogy mi volt a MÚLT!
Megőrizni amit megőrizni képes a szív, amit nem tud, s talán nem is akar az a mindig dobogó, lüktető kis csomag, mely mindig hevesebben dobogott érted. Érted?
Érted, hogy mennyire oda voltam érted? Hogy mennyi mindent fel kellett adjak, hogy mennyire megbíztam benned?
Most rád nézek, magamra nézek. Nem ezt akartam. Nem akartam, hogy így legyen, de ez egy ilyen világ, néha hagyjuk, hogy minket sodorjon a szél. Lassan, apró kiskéssel vágtál el minden szálat, mi hozzád kötött.
Azt mondod bíztál bennem, s mindig őszinte voltál. Tévedés, elhitetted velem, hogy amit nem tudok, az nem fáj. Mindig, minden kiderül. Előbb, vagy utóbb. S emlékszem szavaidra, melyekkel kétségbe vontad az érzéseim.
Hogy esélyt adtál volna? Sosem volt esélyem. Sosem és te magad is úgy gondoltad, ez nem sikerülhet. Még csak meg sem próbáltad. Csak felvetetted, s tudtad, megfontolom, amit kérsz. Szinte mindig minden szavad fontolóra vettem. S mégis belekergettél egy hullámba, egy érzésbe.
Láttam a szemedben néha, hogy valóban így gondolod. De kétséget is láttam, mintha még te magad sem lennél benne biztos.
De nem is tudlak hibáztatni. Mert én sem voltam biztos magamban. Két éve tart ez a bizonytalanság, két mardosó hosszúságú életév ment el erre a hiú ábrándra. Sosem voltam eléggé fontos neked, sosem tettél meg olyanokat, amik teljes bizonyossággal töltöttek volna el. Röpke pillanatok egy más élet, egy álom árnyékában.
Elmúlt minden. S rádöbbentem, hogy most már csak magam áltatom. Csak én szaladgálok az árnyékommal, csak én hiszem, hogy volt remény. Sosem volt. Sosem lesz.