Emlékszel, azt gondoltuk, ez örökké így lesz?
Emlékszel, mennyi mindent terveztünk, szerettünk együtt?
Emlékszel?
Igen, emlékszel, hiszen közös emlékeink ezek, s én nem felejtettem el.
Néha megfakulnak ezek az emlékek, de mint Aladdin csodalámpáját, meg kell törölgetni és felfénylenek a régi fények. Csak tenni kell érte.
Nem haragszom Rád.
Nem, mert tényleg szerettelek, tényleg szeretlek ma is.
Csak nem tettünk meg mindent Értünk.
Felesleges lenne vádaskodni, azzal csak saját magunkat mentegetnénk, hiszen én is, te is ott voltunk, mikor azon a bizonyos kereszteződésben a másik utat választottuk.
Hittem és hitted, hogy közös mindenünk, hogy közös jövő vár ránk.
Talán kicsit hosszúnak, kicsit nehéznek tűnt ez az út, s nem mertünk nekivágni mégsem.
Kifogásainkba burkolózva, sebeinket nyalogatva próbáltuk a másikban keresni a hibát.
Változott valami? Semmi, csak még nehezebb lett, csak még távolabb kerültünk egymástól.
Pedig ugyanolyan csodálatos vagy most is, még gazdagabb, még szebb...s még szomorúbb.
Bármennyire is szeretném, már nem lesz, nem lehet olyan, mint régen, ebbe kár lenne kapaszkodni, a körülmények és mi is megváltoztunk.
Inkább valami újat kellene találni magunkban is, hogy lássuk, van jövőnk, van remény.
S még ha ez a jövő nem is folytatódik úgy, mint régi vágyainkban, még lehet szép, jó.
Ne vádold magad, nem érdemes!
Nem éri meg a bánat, még ha annyira fáj is. Inkább emeljük könnyes szemünket az égre, s örüljünk, mennyi szép dolgot tudtunk egymásnak adni.
Mindig keresd a szépet a múltban is és a hibáinkat ne emeld ki még jobban, csak tanulj belőle te is.
Ha becsukom fáradt szemem tekinteted az arcomba vág. Szemed tüzénél megvakulok, de lassan újra feljön a nap... Nélküled semmi vagyok.