Telve van a szívem szomorúsággal...s nem tudom kiönteni senkinek. Senkinek se már.
Elhagyatottan botorkálok az emberek között, s álarcként az elégedett ember arcát látni rajtam. Védekezni így a legkönnyebb talán. Mert ha látják, hogy fáj belül, akkor kérdeznek. S ha kérdeznek mondanom kell valamit.
"Nincs semmi" - tör elő belőlem, pedig tudom, hogy ez nem igaz...
De nincs erőm még magamnak sem bevallani.
Valami eltört bennem.
Nem akarok még előre nézni, legalábbis nem nagyon. Csak egy picit, csak egy ici-picit akarok látni.
Parazsát vesztett tűz - pernyeként széthulló életem próbálom majd összeseperni.
Ajándék volt eddig minden perc, melyet talán érdemtelenül kaptam Istentől. Nem voltam eléggé jó őrzője ennek az ajándéknak, s most tovább kell adni a gyűrűt.
Annyira egyedül vagyok...
