Felejtés

Tudod, elfelejteni a legnehezebb téged. Elfelejteni mindaz ami te voltál, ami én voltam általad.
Elfelejteni a könnyes csókokat, a szeretetteljes öleléseket, az aggódó pillantásokat.
Elfelejteni mindazt, ami jó volt.
S jó elfelejteni, hogy te is becsaptál, hogy számon kértél olyan dolgokért, amit te magad is megtettél.
Elfelejteni a fájdalmakat, melyeket féltékenységedben okoztál, s elfelejteni azt, hogy én is mily kegyetlen voltam veled.
Elfelejteni, hogy mi volt a MÚLT!

Megőrizni amit megőrizni képes a szív, amit nem tud, s talán nem is akar az a mindig dobogó, lüktető kis csomag, mely mindig hevesebben dobogott érted. Érted?
Érted, hogy mennyire oda voltam érted? Hogy mennyi mindent fel kellett adjak, hogy mennyire megbíztam benned?

Most rád nézek, magamra nézek. Nem ezt akartam. Nem akartam, hogy így legyen, de ez egy ilyen világ, néha hagyjuk, hogy minket sodorjon a szél. Lassan, apró kiskéssel vágtál el minden szálat, mi hozzád kötött.

Azt mondod bíztál bennem, s mindig őszinte voltál. Tévedés, elhitetted velem, hogy amit nem tudok, az nem fáj.  Mindig, minden kiderül. Előbb, vagy utóbb. S emlékszem szavaidra, melyekkel kétségbe vontad az érzéseim.
Hogy esélyt adtál volna? Sosem volt esélyem. Sosem és te magad is úgy gondoltad, ez nem sikerülhet. Még csak meg sem próbáltad. Csak felvetetted, s tudtad, megfontolom, amit kérsz. Szinte mindig minden szavad fontolóra vettem. S mégis belekergettél egy hullámba, egy érzésbe.

Láttam a szemedben néha, hogy valóban így gondolod. De kétséget is láttam, mintha még te magad sem lennél benne biztos.
De nem is tudlak hibáztatni. Mert én sem voltam biztos magamban. Két éve tart ez a bizonytalanság, két mardosó hosszúságú életév ment el erre a hiú ábrándra. Sosem voltam eléggé fontos neked, sosem tettél meg olyanokat, amik teljes bizonyossággal töltöttek volna el. Röpke pillanatok egy más élet, egy álom árnyékában.

Elmúlt minden. S rádöbbentem, hogy most már csak magam áltatom. Csak én szaladgálok az árnyékommal, csak én hiszem, hogy volt remény. Sosem volt. Sosem lesz.

Valami véget ért...

Emlékszel arra a nyárra, amikor kéz a kézben, egymás szavait, csókjait ittuk és nem érdekelt semmi és senki a világon?
Emlékszel, azt gondoltuk, ez örökké így lesz?
Emlékszel, mennyi mindent terveztünk, szerettünk együtt?
Emlékszel?

Igen, emlékszel, hiszen közös emlékeink ezek, s én nem felejtettem el.
Néha megfakulnak ezek az emlékek, de mint Aladdin csodalámpáját, meg kell törölgetni és felfénylenek a régi fények. Csak tenni kell érte.

Nem haragszom Rád.
Nem, mert tényleg szerettelek, tényleg szeretlek ma is.
Csak nem tettünk meg mindent Értünk.

Felesleges lenne vádaskodni, azzal csak saját magunkat mentegetnénk, hiszen én is, te is ott voltunk, mikor azon a bizonyos kereszteződésben a másik utat választottuk.
Hittem és hitted, hogy közös mindenünk, hogy közös jövő vár ránk.
Talán kicsit hosszúnak, kicsit nehéznek tűnt ez az út, s nem mertünk nekivágni mégsem.
Kifogásainkba burkolózva, sebeinket nyalogatva próbáltuk a másikban keresni a hibát.
Változott valami? Semmi, csak még nehezebb lett, csak még távolabb kerültünk egymástól.

Pedig ugyanolyan csodálatos vagy most is, még gazdagabb, még szebb...s még szomorúbb.
Bármennyire is szeretném, már nem lesz, nem lehet olyan, mint régen, ebbe kár lenne kapaszkodni, a körülmények és mi is megváltoztunk.
Inkább valami újat kellene találni magunkban is, hogy lássuk, van jövőnk, van remény.
S még ha ez a jövő nem is folytatódik úgy, mint régi vágyainkban, még lehet szép, jó.
Ne vádold magad, nem érdemes!
Nem éri meg a bánat, még ha annyira fáj is. Inkább emeljük könnyes szemünket az égre, s örüljünk, mennyi szép dolgot tudtunk egymásnak adni.
Mindig keresd a szépet a múltban is és a hibáinkat ne emeld ki még jobban, csak tanulj belőle te is.

Ha becsukom fáradt szemem tekinteted az arcomba vág. Szemed tüzénél megvakulok, de lassan újra feljön a nap... Nélküled semmi vagyok.

Ajándék

Telve van a szívem szomorúsággal...s nem tudom kiönteni senkinek. Senkinek se már.
Elhagyatottan botorkálok az emberek között, s álarcként az elégedett ember arcát látni rajtam. Védekezni így a legkönnyebb talán. Mert ha látják, hogy fáj belül, akkor kérdeznek. S ha kérdeznek mondanom kell valamit.
"Nincs semmi" - tör elő belőlem, pedig tudom, hogy ez nem igaz...
De nincs erőm még magamnak sem bevallani.
Valami eltört bennem.

Nem akarok még előre nézni, legalábbis nem nagyon. Csak egy picit, csak egy ici-picit akarok látni.

Parazsát vesztett tűz - pernyeként széthulló életem próbálom majd összeseperni.

Ajándék volt eddig minden perc, melyet talán érdemtelenül kaptam Istentől. Nem voltam eléggé jó őrzője ennek az ajándéknak, s most tovább kell adni a gyűrűt.

Annyira egyedül vagyok...

Időgép

Ha lenne időgéped, mikorra mennél vissza?
Ha lenne lehetőséged visszamennél egyáltalán?
Melyik az a pont az életedben, amihez szeretnél visszalépni, és onnan, akkor folytatni?
S persze nincs csalás...nem tudod, nem tudhatod, hogy mi fog történni...
Vajon ugyanúgy elköveted ugyanazokat a "hibákat"?
Ugyanúgy döntesz majd mindig?
Ugyanazon az ösvényen mész végig?

Kitörölnél minden dolgot, mely veled megesett?
Minden rosszat, minden szenvedést arra a pontra visszaállva?
Biztos?
Biztos, hogy akkor boldog voltál?
S biztos, hogy csak rossz, csak szenvedés, csak szomorúság volt életed része azóta?

Életem... ha most meghalnék, boldogan halnék meg?
úgy élj a jelenben hogy megbánás nélkül gondolhass a múltra.
Sok-sok hasonló szólás létezik, tele bölcsességgel.
De mi, halandók közel sem vagyunk olyan bölcsek.
Tétova kis emberkék vagyunk, kétségekkel, félelmekkel teli.
S néha jó lenne visszamenni a múltba, néha eldobni mindent, ami jelenleg épp fáj.
S kicsit naiv gondolatok.

Hisz nincs időgép.
Nincs mentés életünk játékában.
Nincs film-visszacsévélés, nincs pillanat-állj.

Mindannyiunk élete tele van kisebb-nagyobb buktatókkal, hibázunk és tévedünk.
Ez még ha fáj is, nem baj.

Nincs visszaút...
Menni kell tovább.

S még várnak ránk hibák, ez biztos... de ezután sem lesznek mentések... mert időgép még mindig nincs...

Szívdobbanás

Néha ki kell, hogy öntsd a lelked...
Néha annyira megtelik ez a kehely, hogy nem lehet másképp tenni, oda kell menni és elmondani, bánt valami, valamit meg kell osztanod...
Megbántjuk egymást, kínlódunk, majd valamelyest megbocsájtunk.
Majd ismét és ismét jönnek azok a kis apró dolgok, melyek miatt felszakadnak azok a sebek...
Mint egy kisgyerek, ki a vart kapargatva szenved.

Eszembe jut könnyes szemed, tekinteted megbántottan és értetlenül emeled rám. S látom, könny-fátyolos tükörben elmosódottan, torzan jelenik meg arcom...eltorzulunk minden egyes alkalommal, mikor megbántunk valakit. Akarva-akaratlan.
A könnyeket felszárítani csak percek kérdése, de a fájdalmat mélyen bemossa a sós víz a bőrünkbe...

Megrokkant bizalom, félelem és önvád, mely kísérőként szegül társként hozzánk. Vívódunk és félve gondolunk arra, akit szeretni véltünk.
Miértek emelkednek falként körénk.

Mennyire nehéz igazán szeretni valakit. Mennyire nehéz önként, minden fenntartás nélkül, minden ellenszolgáltatás nélkül szeretni valakit. Mennyire nehéz megállni, hogy ne mondjunk semmit, ha mégis állandóan visszautasítást, ellenkezést kapunk. Mégis mennyire lehet ezt bírni ilyenkor?
Mennyire viseli ez meg azt, aki ismét és ismét feláll és odaáll ismét...nem érdekel, hogy nem szeretsz, én szeretlek így is...

Annyira nehéz megérteni néha, hogy annyi rossz, annyi hazugság ellenére mégis lehet tenni szeretetlépéseket a másik felé. S megtörhet az, mit áttörhetetlennek gondoltunk.

De ez nem megy másképp, csak akkor, ha szívből gondoljuk, érezzük, s elszántak vagyunk, még akkor is felállunk, ha esélyt sem látunk a nyerésre. Mert nincs más út.

Ahogy a szülők, az anyák tudnak szeretni, amikor sírva engednek el utunkra, s évről évre visszavárnak, s egyre töpörödöttebb kezükbe veszik arcunkat...szeretlek gyermekem...

Ez a szeretet mindannyiunké, csak engednünk kellene, hogy hazatérjen abba a kis templomba, melyet úgy hívunk, szív.

Minden dobbanása jelzi, időnk korlátos, nincs módunk végtelen ideig halasztani dolgokat, meg kellene ragadni a pillanatot.
Szeretni kell. Még akkor is, ha nem kapsz semmit. S talán épp ekkor döbbensz rá, ez a szeretet még jobban felemelhet.

Másképp nem megy...