"Nekem is jár egy kis boldogság..."- mondjuk többezernyien pillanatról pillanatra...
Jár???
Valóban alapvető jogunk, hogy boldogok legyünk?
Hogy ezért semmit sem kell csinálnunk?
Hogy minket alapvetően szeret mindenki?
Mert esetleg annyira okosak, annyira szépek vagyunk?
Ezek olyan dolgok, amikért lehet valakit netán csodálni, irigyelni, de szeretni???
Nem. Az egészen más szerintem.
A boldogság nem JÁR!
Minden egymásnak ajándékozott percet különös pillanatnak kellene felfogni talán?
Lehet.
A legszorosabb kapcsolatok, a legszebb barátságok is arról szólnak, hogy megismerjük a másikat, időt, energiát áldozunk a másikra. Sokszor saját teendőink félbehagyása mellett.
Amíg nem érezzük, hogy ezzel többet adunk, mint kapunk, addig jó...gondoljuk sokan.
Igaz ez?
Lehet, de a szeretet nem erről szól, hogy te adsz egyet, én is adok egyet. Ez kereskedelem.
Aki szeret, akkor is szeret, ha nem kap vissza ebből.
Persze sokkal kellemesebb, ha viszonzásra talál a szeretet.
Néha valami hatalmas boldogságra vágyunk. Valami elsöprő, hatalmas érzésre.
Mint pl. egy csodálatos szerelem, egy mindent elsöprő érzést kergetünk vágyálmainkban. Egy olyan érzést, mely elsöpör mindent.
Sokszor emiatt észre sem vesszük, hogy milliónyi kis apró öröm ér közben.
S savanyú arccal megyünk tovább az embertömegben.
Ez kell nekünk?
Kétlem.
Mindenki szeretne boldog lenni, de sajnos néha nagyon nehéz ezt elérni.
Életünk sokkal inkább egy kiegyensúlyozott vonal, tele apró hullámokkal, melyek néha mélységbe vetnek, néha kiemelnek.
Úgy vélem, örülni kellene minden egyes nap elért apróságnak is. Legyen az egy kedves mosoly egy kollégádtól, az utcán szembe sétáló csinos hölgytől, a pénztárosnőtől... apróságok...
De ezek az apróságok megmelengetik a lelkünket. Ezután sokkal könnyebb befogadni bármit, ezután könnyebben észrevesszük a jó dolgokat. De ezért valóban tenni kell.
Ha kedvesed, párod, barátod netán morcos, rossz kedvű és elutasít nem szabad elgondolkodni ezen sokat. Legyünk megértőek, próbáljunk meg rá figyelni jobban. Nehéz dolog, borzasztóan nehéz.
Mert nekünk is fájhat egy ilyen rossz pillanat.
De legtöbbször megéri odamenni és megölelni őt, kicsit jobban szeretni.
Mert a bűntudat sokkal jobban és bántóbban fogja őt kínozni, ha mi is eltávolodunk.
A boldogság nem jár...sajnos azért tényleg tenni kell. Még ha néha fáj is, még ha néha úgy érezzük, mi vagyunk a megbántottak... nem szégyen elsőnek lépni a bocsánatkérés elindításában.
S ha nem kapjuk vissza azt a szeretetet? Megéri? Megéri-e az a rengeteg áldozat?
Nem néz hülyének a másik? Nem válunk nevetségessé?
Könnyen lehet. De a szeretet nem lehet nevetséges. Csak az, aki elmegy mellette.
S ha megszereztük nem a polcra tesszük, mint trófeát. Ugye sokszor látjuk azt, hogy adott kapcsolatban a párok, miután összekötik életüket, kicsit elhanyagolják magukat.
S ez néha bántóan rossz irányt vesz.
A nő nem szereti, ha a párja már mozdulni sem tud az évek alatt megnőtt pocaktól, ha az intimitás egy nagyobb szellentésben nyilvánul meg. S a férfi sem azt a nőt szeretné látni a leginkább, aki kitaposott cipőben, rongyos nadrágban terpeszti terebélyes fenekét, azt riszálja a szombati takarítás közepette.
Ezek persze külsőségek, de sokszor ezek húzzák maguk után az érzelmi eltávolodást is.
Igenis küzdeni kell, minden egyes nap el kellene nyerni a párunk, szeretteink, barátaink szeretetét, apróságokkal...hogy tudják, fontosak nekünk, szeretjük őket! S lehetőleg tettekkel, ne csak szavakkal...
